Trafik ügy szélesebben.

Az elvek, és a gyakorlat kiegészíti egymást, egyformán fontosak. Mit sem ér egy elv, ha az csak deklarált, nincs gyakorlati megvalósítása. A gyakorlati megvalósítás nem lehet jó, ha nem tiszta világos elvekből, kiindulásokból ered. Persze a legfontosabb az alapvető irány az elvek és a gyakorlat alapvető iránya, ami szerintem csak a demokratizálódás és az igazságosság iránya lehet, ha minderről rendszerszinten beszélünk.

Gyakorlatilag az alapvető elveket az alkotmány gyűjti össze, ha minderről rendszerszinten beszélünk.  Igaz hogy az alkotmány befogadóképessége kisebb, mint a valóságos elvek sokasága. A többi elvvel mi legyen? Ez is egy jó kérdés. Javaslom, hogy minden törvény kezdődjön elvekkel.

A gyakorlat pedig lebontható, alapvető feladatokra, és részletes feladatokra. Rendszerszinten ezt a gyakorlatot az alkotmány alatti törvények sokasága jelenti, mivel a törvény nélküli intézkedés inkább korlátozandó. Egyszerűbben azonban a gyakorlat, a kisebb törvények és intézkedések, és közlések sokaságát jelenti.

Bizonyos hatalom felett az agy logikáért felelős területe sorvadásnak indul. És ezt én teljesen komolyan gondolom, mivel tapasztalati tények 95%-ban ezt mutatják. Most már hosszú életem során, nem egyszer, de nagyon sokszor szembesültem ama ténnyel, hogy egyébként okos, értelmes, logikus emberek elbutulnak, amikor hatalom kerül a kezükbe, pontosabban a fejükbe. Mert pl. okos, értelmes, logikus emberek a hatalomba kerülésük után, elkezdik hangoztatni: na de mi beterelünk a munka világába félmillió, sőt egymillió embert, miközben ebben a „munka világában” nincsenek munkahelyek. Még egy kisiskolás is átlátja, hogy eme „munka világa”, munkahelyek nélkül, a munkanélküliek nyomorgó világa lesz. És ezek az emberek a hatalomba kerülésük előtt nem mondtak, gondoltak, ekkora logikátlanságot. És ez csak egy példa a sok közül, egy példa ama hihetetlen logikátlanságok sorából, melyek akkor jönnek elő, amikor a hatalom „megfertőzi” az embereket.

Éppen ezért egészen komolyan gondolom, hogy az ideggyógyászatnak, az agykutatásnak egészen komolyan kellene foglalkozni ezzel a problémával.

Még az óvodás gyerek is tudja, hogy elfogult ama ember, aki egy emberben, dologban csak a rosszat, a hibát látja. Avagy, csak a jót látja. Még az óvodás gyerek is tudja, hogy önmagával elfogult, aki nem kritizálja magát.

A bölcs ember még a legrosszabb emberben, dologban is keres valami dicsérnivalót (mert ott van, csak meg kell találni), ha másért nem, azért hogy ne legyen elfogult. A bölcs ember még a legjobb emberben, dologban is keres valami kritizálni valót (mert ott van, csak meg kell találni), ha másért nem, hogy ne legyen elfogult. A bölcs ember önkritikus. A bölcs ember azért pontos különbséget tesz.

Elfogult, és nem bölcs, aki az egyik oldalt szinte csak dicséri, a másik oldalt szinte csak szidalmazza. 

Az elfogult (mással vagy önmagával elfogult) embernek viszont kétségbe vonható minden mondata, még akkor is, ha az a mondat kivételesen igaz.

A gondolatból ered a vélemény. A véleményből ered a terv és a döntés. A tervből, döntésből ered a tett. A tettből ered a tett produktuma. Mindez lehet helyes, vagy kevésbé helyes, vagy kevésbé helytelen, vagy helytelen. Mindebből ered a jólét foka.

Minden adással, kedvezménnyel, segéllyel kapcsolatban felmerül: ha ő igen, akkor én miért nem. Ha ő sem, akkor én sem. Ha ő igen, akkor én is.

A demokrácia egyik alapelve, hogy demokráciának fokozatai, azaz szintjei vannak. Másképpen a demokrácia folyamatos növekvésű. Félremagyarázza, eltorzítja, értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi a demokrácia elméletét és gyakorlatát az, aki határvonalban gondolkodik: adott határ alatt diktatúra van, adott határ felett már demokrácia van. Márpedig a legtöbb politikus, közszereplő jelenleg határvonalban gondolkodik: ennyit a színvonalról.

A jelen csökevényes demokráciájában a választópolgárnak elfogulatlanul a pártok, (politikai erők) összesített teljesítményét kell értékelni. Ha egy párt, politikai erő teljesítménye elégtelen az nem jelenti azt, hogy ellenfele, ellenfelei jó osztályzatot érdemelnek. Gyakran az ellenfelek is csak kettes, gyenge osztályzatot érdemelnek. A választópolgárnak nem az a célja, hogy a  legkevésbé rosszat kiválassza, hanem az hogy pártokat rábírja a jó, de legalább közepes teljesítményre. Ha az indulók között nincs egyetlen közepes sem, mind rosszabb, akkor bojkottálni kell, nem kell szavazni. Ha viszont a közepesnél gyengébbek között megjelenik egy ismeretlen (még nem tudjuk a teljesítményét), akkor arra kell szavazni, ugyanis így biztosabb a közepesnél gyengébbek leváltása. A logika, hogy a sorozatos leváltás következtében egyszer csak megtanulják: közepesnél gyengébb teljesítményt nem szabad nyújtani. Jelenleg ez a logika csak részben, félig érvényesül. Ugyanis a nagy, de rossz pártok lehet, hogy négy vagy nyolc évre ellenzékbe kerülnek (jó pénzért), de tudják, hogy ezután megint hatalomra kerülnek. Valóságos kényszerítő erő az lenne, ha tudnák, hogy rossz teljesítmény után biztosan és teljesen eltűnnének, nemcsak lehetségesen és időszakosan. 

Ugyanakkor a jelen rafináltan kieszelt választási rendszerében arra van szükség, hogy a választópolgárok egységesen cselekedjenek, és ehhez azért sok mindent szükséges tudni. A jelen rafináltan kitalált választási rendszerében az előző útmutatás kevés.

Pl., általában megjelenik kettő olyan nagy párt, amelyik már leszerepelt és le kell váltani. És megjelenik három-négy kisebb (jobb, rosszabb, ismerős, kevésbé ismerős) politikai erő. A legbiztosabb leváltás, hogy kisebb politikai erők egyikére szavaznak az elégedetlenek, akik egyébként a relatív többséget alkotják. Tehát, csak egyre, ugyanis ha megoszlanak kisebb politikai erők között a szavazatok, akkor valamelyik csapnivaló nagy párt nyer a relatív többséggel. Ezért az elégedetleneknek egy (csak egyet a sok közül) kisebb politikai erőt kell választaniuk. A hallgatólagos megegyezés alapja talán ez lehet: olyan kisebb politikai erőre szavazok, melyről feltételezem, hogy legkevésbé népszerűtlen, azaz, amely a viszonylag leginkább népszerű.  Tehát az elégedetleneknek egy kicsit félre kell tenni a saját szimpátiájukat, és a többi elégedetlen fejével kell gondolkodni.

Kihangsúlyozom, minderre azért van szükség, mert a jelenlegi választási mechanizmus is antidemokratikus. A demokratikus mechanizmus megoldaná, hogy az elégedetlenek, leváltsák a rossz, a közepes alatti pártokat és kiválasszák a legjobb, minimálisan közepes feletti pártot.

Én itt kritizálom a vezetést, de valljuk be, mi becsületes kisemberek, valahol megérdemeljük a sorsunkat. Mert bár nagyjából becsületesek vagyunk, de a minimális segítséget sem vagyunk a másik becsületes kisembernek megadni. Ha csak egy hajszállal is sérülhet az érdekünk, mi már visszalépünk, és így persze a rossz oldal győz. A jobb világ eléréséhez, nemcsak a rossz vezetés leváltása szükséges, és a becsület sem elég, ha nem leszünk önzetlenebbek, akkor soha nem jön el, az általunk áhított jobb világ, akkor ott maradunk ahol vagyunk, sőt egyre rosszabb helyzetbe kerülünk. És főleg a jobb sorsra érdemes, még romlatlan unokáink kerülnek rosszabb, még nálunk is rosszabb helyzetbe.  

A hatóságok valójában azt szolgálnák, hogy az egyértelmű ügyeket a bíróságok helyett megoldják. Egyszerű, ésszerű munkamegosztásról lenne szó, egyértelmű (ezért egyszerű) ügyek hatóságok, bonyolultabb, nehezebb ügyek, bíróság. Az egyértelműséget viszonylag könnyű megállapítani: amennyiben világos, hogy ki a rosszhiszemű érdemtelenül károsító (egyben hasznosuló), és ki a jóhiszemű érdemtelenül károsított, akkor egyértelmű az ügy. Jelenleg azonban a hatóságok nem töltik be ezt a szerepüket. Sőt a bíróságok megléte, a bíróságok működése, jó ürügy számukra, hogy lerázzák az állampolgárt: lehet pereskedni, menjen pereskedni. Miközben ők is mindenki tudja, hogy ez az esetek többségében, az egyszerű állampolgárnak értelmetlen, és kvázi lehetetlen a pereskedés, mivel az többszázezer forintba  kerül és 2-4 évig tart, és akkor még mindig hátra van a végrehajtás, ami szintén pénzbe, intézésbe, idegeskedésbe kerül, és végeredmény is bizonytalan. Mindez egyébként azt jelenti, hogy a bíróság intézménye sem tölti be szerepét. Visszatérve, és persze a hatóságok sem töltik be a szerepüket, mert az elsődleges szempontjuk az állampolgárok lerázása (kevés munka sok pénzért -  elv alapján).

Mekkora ostobaság és manipuláció, hogy esetenként a szabadságjogokra hivatkozva, az autonómiát (részleges elkülönülést) éltetik, más esetekben az integrációt (az elkülönülés megszüntetését) éltetik. Valójában az a szabad, akinek az akarata érvényesül, persze ez akkor lehetséges, ha közben másnak nem árt.  Pontosabban az egyének, tagok, a csoportok, kisközösségek, közösségek direkt és indirekt akaratának (ráutaló magatartásnak) kell dönteni a kisebb-nagyobb elkülönülés vagy teljes összeolvadás (ez utóbbinak akár akarati akár megvalósítás szempontból a legkisebb az esélye) mellett.  A párhuzamos szempont, pedig az hogy az egyén, a tagok, a csoport, a kisközösség, a közösség mennyire képes a többséggel összeolvadni, együtt élni.   Bár ha a ráutaló magatartást figyelembe vennék, akkor ki lehetne védeni az érdek hablatyolást, és akkor az együttélési akarat és képesség nem válna ketté. Mert sem az autonómia, sem az integráció, nem dráma, ha minden fél ezt akarja, kisebbség, többség, minden fél akkor jár jól, ha a tényleges akaratok érvényesülnek, és össze vannak illesztve.

Mindkettőnek (autonómia és integráció) vannak előnyei és hátrányai (pl. az autonómia nem egy fallal körbezárt magára hagyott kvázi börtöntelep, de nem is a környezetétől független annak ártani tudó szabad-telep). Egyesek, azonban csak mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit szeretnék élvezni, ebből ered az érdek-hablatyolás. A többségnek sincs az ellen kifogása, ha valaki, valakik akaratilag tetteikkel, ráutaló magatartásukkal is be akarnak olvadni. Az ellen van kifogása, ha valaki, valakik mindkettő (autonómia és integráció) előnyeit akarják élvezni, a többség kárára. Ismétlem, minden fél számára az, az áldásos és akkor van szabadság, ha a tényleges akarat érvényesülése után (beszámítva a ráutaló magatartást is) akkora, olyan elkülönülési fokozat jön létre, amely a tényleges akaratból ered. Persze az alapvető igazságossági és jogelvet: másnak ártani tilos, és olyan állapotra kell törekedni, mely mindenkinek, minden félnek hasznos, kellemes, ill. van fejlődési lehetőség – nem írhatja felül semmi. Az előző elv „a tényleges akaratnak megfelelő elkülönülési fokozat” elve, jól illeszkedik a legfőbb igazságossági és jogelvhez. 

Hol az autonómia, hol az integráció éltetése, egy olyan ostobaság és manipuláció, mely mindenkinek ártalmas (kivéve a hablatyolókat). Pl. nehogy azt gondolja a tisztelt cigányság, hogy az erőltetett integráció, többek között nem arról szól, hogy hosszabb távon velük is ki lesz baltázva.

Elég volt a szövegelésből, lépjünk a tettek mezejére, építsük meg a békés egymás mellett élés (bemé) házait.

Először is a dogmatizmus, nagyon egyszerűen: vizet prédikálni és bort inni. Na most én azt állítom, hogy akik az integrációról papolnak azok vizet prédikálnak és bort isznak.  De rendben van, fogadjuk el, hogy eme embereknek a leghőbb vágyuk a cigánylakossággal integrálódni, csak a cudar körülmények ezt nem teszik lehetővé. Ezért minden faluban, városban, városrészben építsünk olyan lakóházakat, melyek egyébként normális lakóházak, csak a lakásokba felváltva élnének, a cigány és nem cigány családok. Ezek lennének a bemé házak. Mondjuk, minden első lakást cigányok vehetnék, meg vagy bérelhetnék meg viszonylag jutányos áron, és minden második lakást nem cigányok vehetnék meg, vagy bérelhetnék szintén viszonylag jutányos áron. Azok a cigányok, és nem cigányok kaphatnák meg ezeket a lakásokat akik akarják, akik jelentkeznek. Viszont, akik integrációról papolnak, azoktól elvárja a társadalom, az állam, hogy ők bizony jelentkezzenek.  Ha nem jelentkeznek, akkor minimum közzé kell tenni, hogy ők mennyire szavahihető emberkék, de én még pofátlansági adót is kirónák rájuk. Továbbá, ha nem jelentkeznének, akkor sürgősen fogják be a szájukat.

A fejlődés egyik alapvető ellentmondása.

A probléma az, hogy az állapotjavítás csak úgy történhet meg, ha a meglevő állapot időszakosan romlik. Nézzük az egyszerű példát: a korszerűtlen egészségtelen, drága házat át kell alakítani egészséges korszerű olcsó házzá. De amíg tart ez az átépítés (ez a beruházás) addig még több munka szükséges, ráadásul addig az ideig az átépítés következtében romlik a ház állapota, kényelmetlenebb benne lakni.  De ha vége van, akkor egy darabig valóban létre jön a jobb (olcsóbb, kényelmesebb, egészségesebb) állapot. De csak egy darabig, mert egy idő után megint szükség lesz az állapotjavításra. Itt jön egyrészt az, fokozatos fejlődésre törekedjünk, vagyis részenként alakítsuk át a házat. De ez nem mindig lehetséges.

Kétféle diagramm rajzolható meg, az egyik a részenkénti fejlődés.

Ez úgy néz ki, hogy a ház háromnegyed része állandóan stagnál (javult állapotban van, de tovább nem javuló, relatívan romló) negyed része pedig X időszakig –Y mennyiségben romlik ezután 2X időszakig +Y mennyiségben javult állapotban van.  Viszont ez a +Y javult állapot, egy idő után már stagnáló állapotnak minősíthető.

A teljes nagylépcsős átalakítás, fejlődés: a ház teljes egészének grafikonja így alakul. A ház 4X időszakig stagnáló, már javult, de tovább nem javuló, relatívan romló (+Y) állapotban van. 2X időszakig, amíg tart az átalakítás, viszont (-Y) leromlott állapotban van.

Na most itt több probléma vetődik fel. Az egyik az, hogyha nagylépcsős a fejlődés, akkor szükségszerűen hullámzik a fejlődés, aminek további következményei vannak. A másik az, hogy egy egységnyi javító munka, csak félegységnyi javulást okoz, ugyanis a javító munka negatívumát le kell vonni a javulásból. Sőt egy egységnyi javító munka, csak negyedrész, javulást hoz létre, a következő számítás szerint. A harmadik probléma pedig e körül van: javult állapotba kerül, de ez egy idő után stagnáló, sőt relatívan romló állapot. Sőt még később ez már valóságosan (abszolút) is romló állapot.  Vagyis a javult állapot fele, ami tisztán javult állapot. Na de akkor zérón van az egyenleg, ugyanott vagyunk, mintha nem végeztünk volna javító munkát. Valójában nem zéró az egyenleg, mert a stagnáló, ill. relatívan romló állapotot is felfoghatjuk egy részben (félig) javult állapotnak, feltéve, ha az újabb felújítás nem késlekedik, nem futunk ki a 2X időből. Ez azt jelenti, hogy a kvázi a megtartás állapota (nincs átalakítás) legfeljebb kétszer annyi ideig tarthat, mint az átalakítás állapota.

Bármilyen kevésnek, reménytelennek is tűnik az átalakítás, átépítés matematikailag, szükség van az átalakításra, átépítésre. Mert végig kell gondolni, mi van, ha nincs átalakítás átépítés? Bizony akkor egy idő után már csak a relatívan és azután a valóságosan romló állapot van.

Fogalmazzunk így: ha állandóan értelmesen dolgozunk, akkor egy picikét fejlődünk. A munkához képest, a picike fejlődés valóban úgy tűnhet, hogy alig megyünk előre, ill. állandóan megszorítás van.  De az értelmes munka semmivel sem rosszabb állapot, mint a semmittevés. Másfelől, elvileg megtehetjük, hogy viszonylag lazsálunk, ill. nem szorítjuk meg magunkat, de ennek egy idő után meg kell fizetni az árát.

(Élünk a házban legfeljebb kitakarítgatjuk, nem újítjuk fel, de akkor annak állapota romlik, először relatívan, később abszolút módón, kényelmetlenné, drágává, egészségtelenné válik.

Egy másik példa a természeti népek példája. Ők kevésbé végeznek felújításokat, átalakításokat, mondhatjuk, csak élik a maguk stagnáló életét. De ez az élet összességében mégis rosszabb, mint a modern európai ember élete, és végső soron ők sem dolgoznak kevesebbet, ők is elvégzik napi 8 órai fáradságos munkát.  És újra mondom: az értelmes munka, nem kellemetlen. )

A félmegoldások, a hibás kísérletek veszélye, hogy lejáratják a lehetségesen jó megoldásokat.

A probléma egyik oldala, hogy valóban lehetnek rossz úton járó kísérletek. De a jó úton járó kísérletek is vannak és szükségesek, hiszen kevés oly dolog van, amelynek tökéletes megoldását azonnal megtalálja az ember. A kísérlet, kezdeményezés, a próbálkozás magában hordozza, hogy az még nem tökéletes. E probléma megoldása is a gondolkodásban, elemzésben van.

 1. Nem lenne szabad kvázi szándékosan, manipulációs okból lejáratni valamit.  Sajnos, amíg ez fennáll, addig a probléma alig oldható meg.

2. Nem lenne szabad olyan félmegoldásokat, rossz kiséleteket kreálni, amelyek igazi célja, hogy ürügyként (felmutatható, csak deklarált cselekvés) szolgáljon. Sajnos, amíg ez fennáll, addig a probléma alig oldható meg.

3. Nem szabad előítéletesnek lenni, és néhány félmegoldásból rossz, hiányos kísérletből arra következtetni, hogy az irány, az út is eleve rossz. El kell gondolkodni, vajon az út a rossz, vagy azon rossz kísérlet, mely egyébként a jó útról letérve az árokba köt ki.

4. Ugyanakkor, nem szabad a rossz kísérletet felmenteni, ill., abba belenyugodni, mondván: több mint a semmi. 

5. Nem szabad felelőtlenül kísérletezgetni.  Ha kísérlet is, akkor is próbáljunk a teljes, tökéletes megoldásra törekedni.

Mert az életszínvonal (a szélesen értelmezett életszínvonalra gondolok általában) valóságosan csak lassan képes növekedni. Mert valóságosan (nemcsak szavakkal) adni, teremteni, előállítani nem olyan könnyű, ahhoz idő kell.

Viszont ennél gyorsabban és erősebben képes csökkeni, pl. egy háború esetében. Ezek társadalmi, gazdasági törvényszerűségek.

Ezért a csak büntetés, ill. a büntetés-adás dominancia, képes arra, hogy valóságosan is lehúzza az életszínvonalat. Ezért működnek rosszul a kizsákmányoló jellegű társadalmak.

Minél igazságtalanabb az elosztás (minél inkább vagy-vagy elosztás van) annál inkább elvonó, megszorító, büntetés jellegű a társadalom. Igaz, az elvonó, büntetés jellegű társadalomnak van még egy aspektusa is- az elvonó, kizsákmányoló, megszorító, büntető szándék és annak gyakorlata.  Minél inkább elvonó, büntetés jellegű a társadalom, annál rosszabbul működik.

Egyesek egy szűk réteg ekkor szélesen értelmezett életszínvonal szempontjából relatíve jobban él, de abszolúte még ez a réteg sem él jobban, mintha a társadalom, normális igazságos inkább adakozó, jutalmazó jellegű lenne.  Viszont a társadalom döntő többsége egy igazságos, adakozó, jutalmazó társadalomban sokkal jobban él, mint egy megszorító, elvonó kizsákmányoló jellegű társadalomban. Mindez egyszerűen abból ered, hogy sokkal könnyebb kárt ártalmat okozni, rombolni, mint hasznot hajtani. Illetve, hogy az emberek sokkal könnyebben képesek egymástól elvonni, mint egymásnak adni.

Elismerve, hogy a történelmi társadalomfejlődés a kevésbé elvonó, megszorító, kizsákmányoló úton halad, de azért korunkban is itt lebeg az elvonás, a megszorítás, a kizsákmányolás szelleme.  Sokszor liberális köntösbe öltözve.

Az erkölcsi szabály pedig így szól: soha nem szabad rombolással, taposással, könyökléssel, csalással, mások kárára sikert elérni.

Vannak magasabb rendű emberek és vannak alacsonyabb rendű emberek – tulajdonképpen mindig ez jelenik meg sokféle köntösben. Egyén, csoport réteg, nép, ill. vagyon, hatalom, ill. szakmai gőg, születési gőg, elvi gőg, stb. köntösben.  Ez (vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű emberek) az erkölcs és a rendszer meghatározó jellemvonása. Pontosabban az, hogy ez a magasabb rendűség mekkora, és mi alapján megállapított.

Mert mi emberek nem vagyunk egyformák, vannak értékbeli különbségek, bár általában nem akkorák, mint az gondoljuk és éreztetjük. De egyforma rendűek vagyunk.  Nemcsak a jogban, de minden tekintetben egyforma rendűek vagyunk.

Nagyon sokféle szellemi szemetelés van. Néha én is úgy gondolom, meg kell tiltani, legalábbis szelektálni kell a szellemi szemetet, de tévedek. A szellemi szemetelést nem lehet megtiltani. És azt sem, hogy bárki is szellemi szemét városában bóklásszon. Sőt, a tiltás felértékeli a szemetet. Sőt a tiltó is tévedhet. Egyet lehet tenni: ember vedd észre mi a szemét. Ember vedd már észre, hogy hol jársz, a szellemi szeméttel elontott városban jársz, vagy a szellemi értékek, tiszta városában jársz.

És persze ne felejtsük ki a túlhitelezésből adódó óriási és szerteágazó hibát se: a túlhitelezés felbontja a helyes termelés, szolgáltatás és fogyasztásstruktúrát.  De erről már több fejezetben beszéltem, ezért itt bővebben nem térek ki rá.

Sok helyre szóló megjegyzés, pontosabban utalás egy fejezetre.

Valójában nem teljes a rendszerváltások problémaköre, a történelmi fejlődés problémaköre, a nagytőke problémaköre, a vezetés problémaköre, az önrendelkezés problémaköre, a globalizálódás problémaköre és még sok problémakör, ha kimarad a harmadik tanulmányrészben található fejezet, melynek a következő a címe: 

A történelmi fejlődés másik vonulata: a természetes globalizálódás miatt egyre erősebb a világrendek alakulnak ki, következésképp az egyének, közösségek, nemzetek önrendelkezése (beleértve a demokráciából adódó önrendelkezést) csökken, legalábbis nem növekedhet. A nemzetközi (világ) vezetések kialakulása. A kapitalista (tőkés) világrend. Elméleti rendszertényező.

Nem érdekel a politika, mondják manapság sokan. Engem csak az érdekel, hogy jól keressek, olcsó és színvonalas termékeket, szolgáltatásokat tudjak vásárolni. És persze ne verjenek át. Lehetőleg az állam se zrikáljon. És ha megbetegszem, akkor jól képzett orvosok, jó műszerekkel magas színvonalon kezeljenek. Ismerősemmel, kollégáimmal, főnökeimmel szeretnék jól meglenni, de azért az utcán is nyugodtan szeretnék sétálni, a tolvajok, betörők is kíméljenek. Általában nyugis, jó hangulatú és szabad életet szeretnék élni.

Nos elárulom Önnek, kedves politikától elzárkózónak, hogy mindezt és még sok minden mást, jelentősen a politika határozza meg.  Ki vezeti az országot, a vezetés hogyan irányítja az országot, milyen törvényeket hoz, mindez politika. A politika jelentősen meghatározza mindazokat, amikre Ön is vágyik, még akkor is, ha Ön ezt nem ismeri fel, és nem kíván részt venni. Ha nem kíván részt venni, akkor az Ön beleszólása nélkül határozza meg.

A népbutító tényezők szépen felsorakoznak. A gyatra és hiányos társadalomtudomány és főleg annak még gyatrább oktatása. A gyatra és hiányos statisztikai adatok, mutatók és annak még gyatrább közlése. A gyatra, elfogult és hiányos politikai tájékoztatás. Az elhangzó badarságok áradata. A gyatra és hiányos közszolgálati média. Általában a médiák népbutító műsorai.  A politikai, gazdasági manipuláció. A rendszer individualista szellemisége. A törvénykezésből áradó szellemiség.  Összefoglalva: a nép, gyatra, hiányos, elfogult, nem a jóra ösztönző állami (rendszer), tudatalakítása.  Mindezek közös eredője: az ostoba nép könnyebben uralható.

Persze sokan megjegyzik: jó, jó ez az ember mindent kritizál. Nem lehet minden rossz.

Aki ért hozzá az sajnos látja, hogy minden rossz, legalábbis rosszabb a lehetségesnél.  Aki meg nem ért hozzá, ő azt sem tudja megítélni, hogy rossz, vagy nem. Én nem csak kijelentek, hanem hosszasan bizonygatok is. Sok fejezet szól e bizonyításokról, pl. e fejezet is.

Petőfi Sándor újra meglátogatott.

Jöhet a megérdemelt pihenés és szórakozás – mondtam, és bekapcsoltam a televíziót.

Ez egy óriási találmány - mondta Sándor, és hozzátette - ha van valami, akkor ezért irigyellek titeket.

Az adott csatornán egy nagymami kinézetű nénike ajánlott szexuális játékszereket. Gyorsan csatornát váltottam, nehéz lett volna megmagyarázni. A másik csatornán bugyuta reklámok mentek. Gyorsan átváltottam, nehéz lett volna megmagyarázni. A következő csatornán egy akciófilm ment, robbantások, lövöldözések, verekedések autósüldözések sorozatát bámultuk vagy negyedórán keresztül.

- Mi a történet? – kérdezte Sándor. 

- Az nem számít – válaszoltam - csak a látvány számít. 

- Értem, ez egyfajta tűzijáték, vagy inkább cirkusz.  - Én már egy kicsit unom - tette hozzá.  

- Pedig nagyon sokan, naponta órákig nézik - világosítottam fel. Egyébként nem cirkusz, mert trükk-felvételekből áll.

- És nem unják? 

- Ezek szerint nem, talán azt képzelik, hogy ők robbantanak, verekednek, száguldoznak.

Elgondolkodott, én pedig megint csatornát váltottam.  - Na ez már a való élet, ezek már dokumentumfilmek - mondtam, mert éppen a híradó adása kezdődött. Megölte két gyerekét, feleségét, majd magával is végzett. Hatalmas tűz a lakótelepi ház nyolcadik emeletén, ketten kiugrottak, tizenketten kaptak füstmérgezést. Óriási árvíz egy másik országban, a halottak száma több százra tehető. És ez így ment, szinte csak ilyen hírekből állt a híradó. - Manapság már nem is történik, jó, kedves dolog?  Nem születnek alkotások, felfedezések? - kérdezte Sándor.  - Dehogynem - válaszoltam - csak azt nem mutatják, az a szerkesztők szerint nem érdekes. - Érdekes? Érdekes, hogy nálatok ez a fő szempont. De azért az emberekből mégis félelmet, reménytelenséget, rossz érzéseket vált ki ez a tragikus egyoldalúság - jegyezte meg Sándor.  - Vagy talán kárörvendést is. És talán azt a gondolatot is: ehhez képest nekem nincs is rossz dolgom, nincs okom háborogni - mondtam én.  Megint csatornát váltottam.

Szavazattok rám - ordította az egyik fiatalember. A közönség felzúgott. - Nem, nem, rám szavazattok - pattant fel a másik fiatal. Hatalmas taps, hangorkán. A harmadik már térdreesve hörögte - rám szavazattok, mert én vagyok a vidámság. A közönség már önfeledten ordított.   - Rám szavazattok - így megint az első - ordítás, taps, kelepelés. - Ha én bekerülök - ugrott nagyot a második - akkor kő, kövön nem marad. A közönség már önkívületben tombolt.  - Rám szavazattok - mondta a harmadik. - Én vagyok a legjobb rám szavazattok - így a másik. Dehogy, énrám kell szavazni - sikította harmadik, és ez így ment tíz percen keresztül.  

Sándor meredten bámulta, majd felvont szemöldökkel rám nézett. - Most párbajoznak - mondtam. 

Elgondolkozva sorolta - párbaj, azaz vetélkedés az én időmbe arról szólt, hogy két ember összemérte erejét, ügyességét. Vagy, ha tudományos párbajról volt szó, akkor a tudományos érvek küzdelme dúlt. De arról szólhatott átvitt értelemben, hogy az élete során ki, mit tett le az asztalra, mit tett, mit alkotott. Vagy, egy adott feladatot ki végez el jobban, gyorsabban, ez is tárgya lehetett a vetélkedésnek.

Már vakargattam a fejem, hogy magyarázom meg neki, de az utóbbi megjegyzésbe végre belekapaszkodhattam. - Na ez az, itt az a feladat, hogy ki tudja meggyőzőbben mondani ezt a mondatot: szavazattok rám. Arra szavaznak, és az bekerülhet egy olyan játékba, ahol sok pénzt lehet nyerni.

-         Nyilván azért a végső győzelmet a legtehetségesebb a legokosabb, legbecsületesebb, a legproduktívabb ember nyeri.

-         Nem, láthatod, a kiválasztás sem e szerint folyik. A bennmaradásért is párbajoznak, és akkor is sokat számít, ki tudja szimpatikusabban mondani: szavazzatok rám.

-         De hát ordítanak, tetszelegnek.

-         Manapság ez a szimpatikus. Gyakran a legnagyobb bajkeverők nyerik a játékot, mert ők érdekesek, legalábbis az emberek szerint.

-         Aha, szóval ez egy bohózat.

-         Nem, ezt komolyan veszik az emberek.

-         Éértem – mondta, de láttam rajta, hogy nem érti.  – Szóval az dönti el, hogy ki a kiválóbb ember, hogy ki tudja meggyőzőbben mondani: szavazattok rám. 

 - Nagyjából erről van szó – válaszoltam. - És ráadás jópont, ha valaki aljas, fura, ostoba, ilyesmi, mert manapság ez az érdekes - tettem hozzá. 

 - Ez most egy tréfa, te be akarsz engem csapni - fenyegetett meg a mutatóujjával.

 - Dehogyis, ez egy közkedvelt gyakori, szinte mindennapos műsor. Sokmillión nézik. A párbajozók pedig sokáig készülnek.

Aznap este meg sem szólalt többet az én barátom, csak maga elé motyogta - dedós színvonal, dedós színvonal. Pedig arról még nem is tudott, manapság a politikusok is így kerülnek a székükbe.

Egy elcsípet telefonbeszélgetés.

 - Hello klubtárs.

 - Hello pajtás, hogy vannak a harmincas klub tagjai.

 - Nem nagyon beszélgetünk, elég, ha tudjuk, összetartunk, és mi vagyunk a világ urai.

 - És amúgy, hogy vagy.

 - A szokásos, itt ülök a több hektáros földalatti szuperbunkeromban, képzeld, tovább bővítgettem. 

 - Á, ami ott van a kaliforniai házad alatt.

 - Ja, ja, az arany trezorom most már a legbiztonságosabb, és a legnagyobb a világon, dugig van, tonna számra, arannyal.

 - Na, na pajtás, még nem láttad az enyémet, he, he.

 - Az igaz, he, he, nagy kópé vagy. 

 - De éppen ez a baj, megint kétségeim támadtak. Tudod, csináltuk ezt az újabb pénzpiaci válságot.

 - Idegesek a piacok, he-he, ezen mindig nevetnem kell. Látod az emberek oly ostobák, még azt sem látják, mi néhányan vagyunk a piacok. Na meg azt sem veszik észre, hogy állandóan válság van, válságok sora követi egymást. Persze, mert mi csináljuk a válságokat, azokból jön a mani. Ők abban reménykednek, hogy egyszer csak megszűnnek a válságok és eljön a szép új világ, mekkora ostobaság.

 - Hát, igen, már ez szó is, hogy pénzügyi-válság, ez is egy hatalmas baromság. Ilyen nincs is, hogy pénzügyi-válság. Válság, ha például, jön egy súlyos világjárvány. De itt még csak lélektani járványról, tömeges agylázról, azaz válságról sincs szó, hiszen ezt mi páran csináljuk. A szakemberek, a termelőeszközök, de a természeti kincsek sem csökkennek, akkor milyen válság ez, he-he-he. Nehogy már a farok csóválja a kutyát. Legfeljebb a pénzügyi-műválság kifejezést lehetne használni.

 - Ez jó, találó: pénzügyi műválság, he-he-he. De éppen ez a lényeg, a farok csóválja a kutyát, ha a kutya engedi. Na de miért hívtál? - valamit elkezdtél.

 - Semmi különös, csak hát mégis, itt azért emberek milliói mennek tönkre, sokan nyomorig, az elkeseredésig, talán az öngyilkosságig süllyednek.

 - De azért te is szépen profitáltál ebből a válságból pajtás, ne tagad. Az emberek ostobák, még azt sem látják, hogyha vannak károsulók, akkor hasznosulók is vannak. Nekünk nem is kell megvezetni az embereket, szinte maguktól találnak ki mindenféle ostoba frázist, elméletet.  Saját maguknak csinálják, neked ne legyen lelkiismeret-furdalásod.

 - De mégis, egyre csak azon gondolkodom, mi értelme ennek. Itt ülők magányosan a pazar palotámba, és csak ritkán járok le a bunkerbe, és jár az agyam. Azért vannak ártatlanul szenvedő gyerekek is. És talán tényleg van másvilági igazságszolgáltatás is, azért egyszer mi is meghalunk.

 - Ne emészd magad pajtás, mint mondtam, az ember ostobák. Itt van pl. ez a baromság, ez a frázis: a hitel a gazdaság motorja. Jó rendben van, én találtam ki ezt még vagy negyven évvel ezelőtt, de nem én vagyok, aki állandóan ezt hangoztatom, propagálom, hirdetem, mint egy szent igazságot. Nem én, hanem sok ezer, sokmillió ember, közöttük az állítólagos közgazdászok, hozzáértők.

 - Hát igen ez elég különös, az emberek szerint nem a munka, nem a termelés, nem az innováció a gazdaság motorja, hanem a hitel. Elismerem, az emberek ostobák, de azért mégis: jogunk van-e nekünk kihasználni ezt?

 - Mondom pajtás az emberek ostobák, maguk sétálnak be a csapdába, hiszen ezt a válságot is egyszerű eszközzel megakadályozhatták volna: például fix árfolyamokkal.

 - Most azért a svájci miniszter azért lépett, igaz, addig mi már megtömtük a mackónk.

 - És ami ennél fontosabb, gyakorlatilag mi vagyunk a világ urai. Hát éppen erről van szó pajtás, a politikai vezetők, egyfelől ostobák, másfelől érdekszövetségben állnak velünk. Végül is az emberek benne vannak mindenféle spekulációba, átverésbe, de sírnak, átkozódnak, ha ők a vesztesek. Az emberek nemcsak ostobák, de önzők is, szóval nem kell őket sajnálni. A rendszerünk, alapvetően működik, kezünkbe van bankrendszer, a pénzpiac, a kereskedelem, a multik nagyobb része, legközelebb, pár hónap múlva majd más trükkel, műbalhéval állunk elő, bár az emberek még azt sem veszik észre, hogy csak pár trükk van, és azokat ismételjük. Egyébként éppen most dolgoznak az embereim, a huszonkettő legjobb koponya, a következő pénzügyi műválság részletein, hogy szavadat idézzem.

 - Nekem azért mégis kétségeim vannak, öreg vagyok utód nélkül, már pelenkát hordok, és nem látom a végső célt.

 - Te is pelenkát hordasz pajtás, na ennek örülök én már vagy tíz éve. Nincs gyerekünk, nem probléma, majd kinevezzük a kiváltságos utódainkat. Engem kielégít az a tudat, hogy a felszín alatt én, azaz, mi irányítjuk a világot. Öreg vagyok, de orvosok, szolgák hada nyüzsög körülöttem, azon fáradoznak, hogy minden órám élvezhető legyen és ez általában sikerül is nekik.  És hogy mi ennek az értelme, de ezt már többször megbeszéltük.

 - Azért mondd el újra, nyugtass meg, kérlek.

 - Pedig egyszerű, kezdjük ez első és főleg a második világháborúval. Óriási értelmetlen öldöklés és főleg a mi népünket kaszabolták. Az ostoba emberek, úgy látszik, mindig csinálnak maguknak valamilyen ostoba válságot. Méghozzá, meg sem állnak, amíg el nem jutnak a legostobább dologig, a háborúig. Mi csak lehetőséget adunk nekik, hogy az önzésüket, ostobaságukat kiélhessék a pénzügyi, gazdasági válságok szintjén. Vagy ahogy te mondtad, a pénzügyi, gazdasági műválságokban. És azért ezek a válságok még mindig sokkal humánusabbak, sokkal ártalmatlanabbak, mint a háborúk. Ha nem lennének pénzügyi, gazdasági válságok, akkor sem lennének boldogabbak, békésebbek az emberek, sőt, de így legalább kontrollált ez az egész folyamat. Úgy hogy mi csak jót teszünk, te is nyugodj meg pajtás.

 - Ekkora ökörséget már régen hallottam pajtás, de azért engem megnyugtatott.

 - Ökörség? De miért?

 - Ne felejtsd el, én harmincasok klubjába tartozom és nem az ostoba emberek közé. Az egyik rosszat, a spekulációs kizsákmányolást, nem lehet egy másik rosszal indokolni a hódító háborúval. Mindkettő rossz, mindkettőnek véget kell, legalábbis lehetne vetni. Az emberek ostobasága, önzése nem indokolja a spekulációt, mindkettő rossz, mindkettőt meg kellene szüntetni.

 - Rendben van pajtás, tételezzük fel, de azért azt te is elismered, hogy a politikusok, az állami vezetők még nálunk is nagyobb kaparnyékok. Legalábbis azok lennének, ha nem lennének szabályozva. Mi csak kontrolláljuk őket.

 - Megint csak azt tudom mondani, az egyik rossz nem magyarázza a másik rosszat. Tulajdonképpen szerencsétlen nép kettő, vagy inkább három fogaskerék között őrlődik. A mi fogaskerekünk, a politikai állami vezetés, és az ellenzék fogaskereke között. Vagy együttműködve darálják őket, vagy a fogaskerekek egymással torzsalkodva, ütközve, akadozva forognak, de azért darálnak.  

 - Hát te tényleg menthetetlen vagy pajtás, elferdült az agyad, majd értesítem a tanácsot.

 - Ne ordíts, mondtam már, megnyugodtam.

A pénzügyi válságról, a hitelválságról megint másképpen, egyszerűen.

Korábban azt mondtam, hogy valójában nem létezhet pénzügyi válság, hiszen a pénz nem termelőeszköz, nem szakmunkás, nem gép, nem nyersanyag, és ilyesmi. Ezt fenntartom, azonban gazemberek vitája, harca, megbéníthatja a gazdaságot, azaz a termelést. Az egyik fajta gazember, aki, ki tudja honnan szerzett hatalmas pénzt, ezt tisztességtelen hiteladással növelte, és ezt a pénzt továbbra is tisztességtelen hiteladással próbálja növelni. A másik fajta gazember, aki állandóan tisztességtelen hitelfelvételekből akar meggazdagodni, vagy politikai sikereket elérni, valójában nem érdekli a hitel visszafizetése, hiszen, ha érdekelné, akkor nem venne fel állandóan hitelt. Eközben persze lennének tisztességes hiteladók és felvevők, sőt ők lennének többen, csak őket belekavarják, a kevés ámde, annál nagyobb gazember harcába. Sajnos az európai, amerikai szemlélet nem az, hogy iktassuk ki a gazdasági gazembereket, hanem az, hogy azok a gazdaság szükségszerű, kiiktathatatlan, sőt szükséges szereplői. Valójában ki lehetne iktatni (a minimálisra lehetne csökkenteni) a gazdasági gazemberséget, de ezt a fehér ember manapság, általában nem képes felfogni.

Mindaz, amit eddig elmondtam a hitelezés optimális arányáról, persze csak a tisztességes gazdaságban igaz. Ugyanis a tisztességes gazdaságban is szükség van hitelre, a tisztességes gazdaságban is tudni kell, hogy hol vannak a határok.

Viszont egészen más a helyzet, ha a gazemberség törvényes, és gazemberek harca jellemzi a gazdaságot. Először is gazemberek nem tisztelik a határokat.

A gazemberek harcában persze egyik félnek sincs igaza, pontosabban mindkettő jogosan vádolja a másikat, ezért a vita eldönthetetlen, de ez úgy jön le, mintha a bonyolultság miatt lenne megoldhatatlan a probléma.

 - Mit akar ez a hiteladó, aki munka nélkül spekulációval, kamatokkal, trükkökkel szedte össze a hatalmas pénzét, aki most is trükközik, most is uzsorakamatot számít fel, kiszámított minden lépése – vádaskodok a tisztességtelen hitelfelvevő.

 -  Mit akar ez a hitelfelvevő, aki aláírta a szerződést, aki tudta, hogy mit csinál, de most meg akarja úszni a visszafizetést, zsebre akarja vágni a pénzem, fizesse csak vissza – vádaskodik a tisztességtelen hiteladó.

Erre mondtam, hogy gazemberek jogosan vádaskodnak egymásra, de ettől még gazemberek maradnak. Persze ők a gazember nagyok, mosolyogva, összekacsintva (és persze a kisember ne vegye le az igazságot) harcolnak, mert nekik akkor is marad, ha vesztenek, ellenben semmi sem marad azon kicsiknek, akiket belekevertek ebbe a harcba. A nagyobb baj, hogy a tisztességtelen harcukba egészen a gazdaság leblokkolásáig is elmennek, ezt nevezik pénzügyi válságnak. Az első lépés, jogilag minimalizálni, ellehetetleníteni minden gazemberséget, a tisztességtelen hiteladást, és a tisztességtelen hitelfelvételt, e nélkül nincs második lépcső.  

Teljesen átlagos tudású ember vagyok, sok, nálam sokkal nagyobb lexikális tudással rendelkező, sokkal jobban, gyorsabban fogalmazó, több nyelvet ismerő ember van. Bár szerintem a logikai képességem jó, a lényegesítő, a kategorizáló és a lényeges tényezőket számba-vevő képességem jó, de én mégsem ezeket tartom a legnagyobb erényemnek. Hanem pont azt, hogy átlagos vagyok, és átlagos életet élek. Mert a tudománynak az átlag embert kell tanítani, a tudomány és politika célja az átlagember életének javítása, és végül is az átlagemberek alakítják a világot. Tehát ha én átlagos, de gondolkodó ember vagyok, akkor mindezeket kvázi testközelből átéléssel tudom elvégezni. De úgy is megfoghatnám a kérdést, hogy az egyén sorsa, társadalmi helyzete, és képessége befolyásolja az egyén véleményét. Ha én átlagos sorsú, társadalmi helyzetű, és képességű ember vagyok akkor az én véleményem közelebb áll az átlagemberek véleményéhez, és talán jobban meg is értik ezt a véleményt. A médiában figyelem a nagy tudású és nagy dumájú embereket, nagyon okosakat mondanak, de valahogy mindig van egyfajta hiányérzetem. Most jöttem rá, miből is fakad ez. Abból, hogy ők nem az átlagember fejével gondolkodnak.

Milyenek vagyunk mi magyarok. Sajnos már országokban nem éltem huzamosabb ideig, ezért nincs összehasonlítási alapom, így azt sem tudom, milyenek vagyunk mi magyarok. Legfeljebb azt tudom megfogalmazni: milyen emberekből van kishazánkban (lehet hogy máshol is) a kelleténél több. Mert az én tudásommal ez sem lenne ferr megfogalmazás: ami a magyar emberekre jellemző. Mert azért a magyarok többsége, ahogy szerintem minden nép többsége, normális és becsületes. Ezért maradjunk ennél megfogalmazásnál, milyen emberek vannak kishazánkban, a magyarok között, sajnos a kelleténél többen, a teljesség igénye nélkül. A kelleténél többen vannak, azok, akik 90-95%-osan elvégeznek egy munkát, de azt az 5-10%-ot már lespórolják, odavágják. Nem veszik észre, hogy ezzel az 5-10%-nyi odavágással tönkreteszik a saját 90-95%-os munkájukat. Ugyanis ez az odavágás ezt eredményezi, vagyis a 90-95% munkából így csak 40-60%-os munka lesz.  Ha még egy negyedórát, félórát, órát rászánna, akkor mindenki áldaná. De nem, nem szánja rá, így aztán kialakul 40-60%-os félig kész Magyarország.

A magyar filmek szerint (és itt már van nemzetközi összehasonlítás), mi magyarok egzaltáltak, érzelmileg labilis, kissé habókos, sőt hülye emberek vagyunk. Gondoljuk végig, mondjuk az utóbbi 30 év magyar filmjeit (1980-2010), szinte mindből ez árad ki.  És hasonlítsuk össze más országok filmjeivel, azokból nem ez árad ki. A külföldi filmek inkább nagyra tartják a saját népüket. Na most vagy az van, hogy nem a magyar nép egzaltált, hanem a magyar filmrendezők, vagy ilyen filmeket propagálnak. Csak itt nagyon nagy az arány, ez már nem lehet véletlen. Vagy valószínűbb, hogy is-is, a magyar nép is egzaltált, de erre a filmesek (de az írók sem sokkal különbek) rátesznek két lapáttal.

Érdekes, hogy rendszerváltás előtti korban (1980-tól) és a rendszerváltás utáni korban készültek ezek a filmek. Ugyanakkor a jelen magyar kapitalista rendszerről szinte nem készült sem vidám, sem tragikus leleplező film. Annál több készült a szocializmusról, de főleg, utólag.  Nem a kapitalista rendszert leplezik le korunk filmjei, hanem a magyar népet, magyar nép egzaltáltságát. Ebből azért arra lehet következtetni, hogy a kelleténél több nálunk a megalkuvó, a jelen rendszert kritizálni nem merő, de a múlt rendszert rugdaló ember. És a kelleténél több nálunk, a régmúltba révedő, a dicsőségét a régmúltba kereső ember.

Visszatérve, egyébként ez az egzaltált népet mutató magas arány már káros, mert nem leleplezés lesz belőle, hanem útmutatás. És valószínűleg ebbe az egészbe az is belejátszik, hogy a kelleténél többen vannak olyanok, akik nem becsülik sem magukat, sem a másikat, és persze a népet sem tartják sokra. A kelleténél többen túlságosan pesszimisták, lebecsmérlők, lenézők, nemcsak más népekkel szemben, de saját népükkel, a magyarokkal szemben is.

A kelleténél több nálunk a bunkó, gyökér és a kisstílű csaló is. És a kelleténél több nálunk az önző, a csak magával törődő és esetleg a gyerekeivel törődő ember.

Na de az önzőségnek két alapfajtája van, az egyik a bunkó, a gyökér, a csaló. A másik fajta, pedig aki éppen amiatt, passzív, inaktív társadalmilag, sőt a segítőkészség, a közösségi szellemiség teljes hiányát  mutatja, mert önző. Nem tudom, hogy más országok, hogy állnak az ilyen emberekkel, de az biztos, nálunk a kelleténél több van az ilyen emberekből.

Ugyanakkor nincs visszataszítóbb annál, amikor a közszereplők, politikusok maguk átlagon felüli hatalmi, vagyoni, társadalmi helyzetéből (ez egy átlagostól eltérő, torz helyzet) kiindulva ócsárolják népet, annak véleményét, viselkedését. Egyébként pedig a nép véleménye „szent”, rövid távon nem leváltható, és általában, többnyire jó okai vannak.

Ugyanakkor a történelmünkből következteteve szinte feltétel nélkül megbízunk a felettes, erős, gazdag „szövetségesünkbe”, túlzottan jóindulatúak vagyunk. Persze erre azt is mondhatjuk: együgyűek, naivak, óvatlanok, tökfilkók vagyunk.

Nézzük pl. az utóbbi húsz évet. A kapitalistákat Róbert bácsinak tartottuk, az EU-t, (a fejlettebb tagországokat) egy igazságos, segítőkész szervezetnek tartottuk, a rendszerről is elhittük: ez a lehető világok, lehető legjobbika. Aztán csalódtunk. A csehek a lengyelek, és még sorolhatnám sokkal óvatosabbak, tartózkodóbbak voltak, jobban is állnak, mint mi. Előtte a másik rendszerrel és a Szovjetunióval voltunk így. Az osztrákokban, beleértve a Habsburgokat is, a történelem során már legalább ötször feltétlen megbíztunk, át is vágtak mindig, de szerintem ebből sem tanultunk, alkalomadtán megint dörgölődzni fogunk. Utoljára az osztrák bankok verték át a jó magyar népet és akkor még az ilyen MOL-féle átverésekről nem is beszéltem. Persze a rafinált „szövetséges” mindig segítséggel kezdi, főleg ígéret szinten, ettől el is ájulunk, azután persze többszörösen is megkéri a segítség árát. Utolsó csatlósa voltunk Hitlernek, és az első világháborúban is kitartottunk. Mások időben lepattantak, ők hősök lettek, mi pedig az aljasok, akiktől mindent el kell venni. Nyitottak és jóindulatúak voltunk, vagyunk, ez a nálunk letelepedett népek, nemzetiségek számából (ezek szerint mégis megőrizték a nemzetiségüket) is kitetszik, de ez is fordítottan kerül a ló hátára, rasszistának, nacionalistának mondtak, mondanak minket.   Nem ajnározás, azután csalódás és azután felháborodás, ellenségeskedés szükséges, mert a magyar történelembe ezek váltogatták egymást, de meg kell tanulnunk folyamatosan óvatosnak, tartozódónak lenni.  Persze mindez elsősorban a magyar vezetőkre, az elitre vonatkozik.

Nem árt ismételten felsorolni milyen közösségek lehetségesek.

Persze nincsenek tiszta közösségek, átfedések vannak. És nemcsak az emberi társadalomra, közösségekre kell gondolni, de minden közösségre, rendszerre.

1. Amelyben a tagok egymással harcolnak. E közösségben szükségszerűen időszakos urak és szolgák vannak. (Anarchikus diktatúra)
2. Amelyben a tagok szinte közömbösen, lazán működnek együtt. Laza együttműködés, de a harc is gyakori. És azért gyakran megjelenik az anarchikus diktatúra is. (Individualista „liberális” közösség.)
3. Amelyben a tagok szabályozottan, békésen versenyeznek, illetve közepesen működnek együtt. Ez a kettő oksági összefüggésben van egymással. E közösségben azért megmarad a tagok önállósága.
4. Amelyben a tagok egy szorosabb együttműködésben vannak, részben elvesztik az önállóságukat. Az önrendelkezés (szabadság) szükséglete sérül. (Katonatársadalom)
5. Amelyben a tagok olyan szoros együttműködésben vannak, hogy teljesen elvesztik az önállóságukat. Az önrendelkezés (szabadság) szükséglete sérül. (Pl. az egysejtűekből kialakul a többsejtű önálló élőlény.)

Minél inkább haladunk a szoros közösség felé, annál inkább felmerül, hogy szükségszerűen kell lenni egy erős főnökségnek irányítónak, és ki az. Ez is egy további felosztás: a tagok önként, vagy kényszerből (esetleg manipulációból) választják a közösség típusát.

A 4. és 5. közösség szétbontható, úgy, mint: a közösség egy erős csoportja lesz a főnök az irányító.  Vagy egy megfoghatatlan irányító van (alkotmány, szabályzat, Isten, szentírás, természeti törvények, stb.), a közösség az „egyenlőség” módján lesz egységes. Erre jó példa, ahogy az egysejtűekből kialakult a többsejtű.

Mindez vajon a világnézet kérdése?

Az szerintem nem vitás, hogy az emberiség helyes útját valahol a 3. variáció körül kell keresni, hiszen az egyén nem vesztheti el az önállóságát, de azért minél több ember éljen kellemesen egészségesen, stb., ehhez pedig szervezettség szükséges. A 3. variáció az, amelyben kialakulhatnak az igazságos különbségek. Talán a 2. variáció az, amelyben a vezetés, az irányítás szerepe, a legkisebb, de ennek elég nagy ára van. A 3. variációban sem szükséges, hogy erős uralom, irányítás alakuljon ki. És ez ötvöződhet a tagok önkéntességével, és azzal hogy nem egy erős csoport lesz az irányító. És mindez kiadja a demokráciát, (a közvetlen demokráciát). 

Amin vitatkozni lehet, és ez már lehet világnézet és (és érzelmi hozzáállás), hogy a 3. variáció, a 2. variáció felé hajoljon el, vagy a 4. variáció felé hajoljon el. De azért ne hagyjuk számításon kívül: lehet egy optimális középút is.

Jelenleg sajnos még az is világnézeti kérdés, hogy legyen egy erős vezető, irányító, uralkodó csoport, vagy ne legyen.

Az eddigi történelmi fejlődés úgy is felfogható, hogy az 1.ill. 2. variáció átbillent a 4. variációra, majd visszabillent az 1. ill. 2. variációra. De ez a billegés nagyon hosszú távon egyre enyhébben alakult, alakul, a 3. variáció egyre inkább dominál. De ez a fejlődés nagyon lassú és hektikus.  Elsősorban a válság-láncreakciók miatt hektikus.

Van azonban egy ennél is lényegesebb történelmi fejlődési folyamat.

Az rendben van, hogy néha az anarchiából eredő kiskirályok uralkodnak, vagy éppen katonatársdalomból eredő nagykirályok (a maguk eszközeivel, társaságukkal) uralkodnak, de mekkora különbség van az uralkodók és az alattvalók (a kiszolgáltatott a vezetett emberek) között. Mennyire élnek vissza az uralkodók, a hatalmon levők a hatalmukkal. Az emberi lelkekben valójában mi van, és a valóságosan uralkodó világnézetben milyen felfogás él e kérdésben. E téren kirajzolódik egy lassú, enyhe, de hektikus javulás.

A harmadik történelmi folyamat lényege, pedig az hogy valóságos különbségeket, az uralkodói gőgöt, felsőbbrendűséget, mennyire vállalja fel a vezetés és a valóságosan uralkodó világnézet. A múltban nyíltan vállalták, sőt hivalkodtak a felsőbbrendűséggel, korunkban pedig titkolják, elfedik.  És persze ennek megfelelően változik a kizsákmányolás módszere is.

Az elfedésnek sok vonatkozása van. Ezért válik szét napjainkban (államkapitalista rendszerben) a deklarált uralkodó világnézet, és  a valóságos uralkodó világnézet.

Az elfedésnek sok vonatkozása van, de leginkább azt jelenti, hogy az idők folyamán, kevéssel csökkent a direkt, erőszakos, katonai kizsákmányolás, és nőtt a gazdasági, pénzügyi kizsákmányolás. Korunkban (államkapitalista rendszerben) már ez dominál.

Azt viszont mindenkinek és minden politikai erőnek tudomásul kell venni, hogy csak a felsorolt társadalmakból válogathat. Mert könnyű kritizálni: fuj levele. De eközben a kritizáló lényegében ugyanazt akarja csak más köntösbe. Pl. szélsőjobb, lényegében katonatársadalmat akar, akárcsak a szélsőbal, mégis utálják egymást.

Vagy a kritizáló nem akar semmit, halvány elképzelése sincs, de szépen megél a pocskondiázásból, mert ez sem ritka.

Kína kapcsán pedig már halottam azt, hogy az egy szocialista ország, kapitalista gazdasággal. Szerintem a rendszer egységesebb annál, hogy különböző mozaikokból lehessen összerakni. Ha össze is rakják az elemeket, akkor is számos vonatkozásban egymáshoz kell azokat illeszteni. Ha mondjuk egy házat X ház alapzatából Y ház falazatából, Z ház tetejéből, és így tovább. raknak össze akkor az össze rakás után nem X,Y,Z ház lesz hanem K ház, mert  az összeillesztés olyan sajátosságokat ad, hogy  végső soron sajátos ház alakul ki. A rendszer azért milliószor bonyolultabb, mint egy ház, ezért még inkább áll az előző okfejtés.

Petőfi Sándorral utazgatom.

Azután elindulunk haza. Én lazán, már rutinból vezetgetek, soha nem csináltam komolyabb galibát, 40 év alatt 3 kisebb koccanásom volt, azok sem forgalom közben történetek. Gondolataim kisimulnak, a vétkezés morzsája sincs bennem, vigadok, hogy itt van a barátom. De az út szélén sunyin ott áll a rendőr és mér. A rohadt életbe, sziszegem, most mennyivel mentem. Lehet hogy öttel-tízzel, mégis átléptem? Petőfi persze kérdez, én meg magyarázok. Nem értem – mondja, vagy inkább kérdezi – ha mérés van, akkor miért nincsenek mindenhol állandó mérőhelyek, miért kell alattomban elbújva tenni mindezt?  Mert akkor senki nem lépné át a sebességhatárt - válaszlom. És nem ez a cél?  - Jó kérdés, akkor mégsem ez a cél - válaszolom.   - Ezek szerint a cél, az, hogy vétkezzen az ember, és a vétkezőt rajtakapják, megbüntessék – állapítja meg szomorúan.  Ezek szerint így van, ismerem el.  Meg sem merem kérdezni, tetszik e barátom ez a szép új világ?

Persze valóságos életszínvonalról csak akkor beszélhetünk, ha az emberek értékrendi torzulása megszűnik.

Rájöttem, hogy manapság az embereket (az emberek jelentős részét) az nem érdekli, hogy valójában hogyan élnek. Jól, kellemesen, netán állandó kellemetlenségek, konfliktusok között. Ami érdekli őket: az a tulajdoni státuszuk. Az emberünk végignéz az öt, vagy tíz szobás „palotáján”, a szuper konyháján, a garázsban álló márkás autóin, és elönti őt a „boldogság”: ez az enyém. De ez a „boldogság” öt percig tart. Azzal már nem törődik, hogy egyébként milyen ennivalókat eszik a szuper konyhájában. Azzal sem, hogyan él a palotájában. Az emberi kapcsolatok is mellékesek számára. Alig jut ideje gyerekére, hát aztán. Az sem érdekli, hogy számára kellemetlen nyűgős munkát kell végeznie, hogy alig van szabadideje. És hogy a kevés szabadideje valóban kellemesen telik el. Bulizik, berúg, hogy feledje a valójában kellemetlen tartalmatlan életét, de azután jön másnaposság. Ez a bulizás, berúgás megint csak egy ötperces boldogság. Szóval minden, a minél nagyobb tulajdoni státusz, és ezért, ennek megszerzéséért, megtartásáért szinte mindent felad. Napi tíz perc vagy egy óra kétes boldogságért bevállal napi több óra boldogtalanságot.

Sőt, az is csak önámítás, hogy a tulajdoni státusz egyfajta társadalmi státuszt, megbecsülést jelent. Egyfelől manapság egyáltalán nem tűnik fel, ha valakinek tízszobás háza, a márkás autói, stb. vannak. Szinte senki nem tud arról kivéve a közeli ismerősöket, hogy kié ez a ház, ez az autó, ki ez a gazadag ember. Aki meg tud róla, ő pedig ezért nem fog felnézni a gazdag emberre, kivéve egy-két ostobát. Nem fog felnézni, mert tudja, hogy nála gazdagabbak is vannak, sokkal, de sokkal gazdagabbak is, ráadásul nem is kevesen. Egy érdekes ellenmondás alakult ki: az egyének számára egyre fontosabb lesz a saját tulajdoni státuszuk, ilyen értelemben tehát gazdagság általános (társadalmi) megbecsültsége nő. Ugyanakkor a gazdagság más emberek általi megbecsültsége (ez is egyfajta társadalmi megbecsültség) csökken. Semmi értelme az egésznek, akárhonnan nézzük.

Ezzel együtt mégis az a tendencia rajzolódik ki, hogy az ember egy öncélú tulajdonosi (létrehozó, felhalmozó, gyűjtögető, szeméttermelő) robottá válik. Akinek a célja az öncélú gyűjtögetés és nem a jó élet. Még akkor sincs értelme, ha minőségi dolgokat gyűjtöget, mert ezeket nem használja ki. Nem érdekel mások véleménye csak magam miatt csinálom - mondja önérzetesen a gyűjtögető. Önérzetesen, de ostobán, mert összesítve neki sincs öröme.  Ráadásul közben egyre több szemetet termel, rombolja természetet.

Néha felröppen a hír egy-egy nénikéről, aki a lakását teletömi számára jó minőségi szeméttel, kidobott holmival. De miért ítéljük el ezt, hiszen sokan ugyanazt csinálják, azzal a különbséggel, hogy nem a kukából veszik ki a dolgokat, hanem az üzletbe veszik meg. És nemcsak begyűjtik, de ki is dobálják a holmikat, de a lényeg ugyanaz. Sőt ez utóbbi gyűjtögető egy fokkal logikátlanabb, mint a nénike, mert dolgozik és pénzt ad ki, ráadásul ki is dobálja a gyűjteményét.

És sajnos ez is egy járványos, terjedő lelki betegség, olyan, ami már a normális egyszerű embereket is egyre inkább megfertőzi.

Nemrégiben részt vettem egy kisebb ház eladásában. Nagyon tanulságos volt, hogy mi érdekelte a vevőket. Elsősorban és majdnem kizárólag a tulajdoni státuszuk. Ennek javítása érdekében vették volna meg a házat, és nem ezért, hogy abban kellemesen éljenek. Mert, hogy ilyen irányú kérdések (milyen szomszéd vannak e szúnyogok, van valamilyen zavaró zajhatás, stb.) nem merültek fel. Általában látszott, hogy nincs elképzelésük a kellemes életről, és ha van is, az nem szempont.)

Visszatérve, amíg az emberek nem tisztázzák magukba, hogy valójában mi jó a kellemes élet, és amíg nem arra törekednek, addig a valóságos szélesen értelmezett életszínvonal fogalmát zárójelbe kell tenni. Vagyis itt már nem csak egy rendszerproblémáról van szó, de egy általános értékrendi problémáról is szó van, ami azért nemcsak egyéni, de társadalmi probléma is.  A vezetésnek, az államnak, az oktatásnak, a művészeteknek kellene e problémára rávilágítani. Ami fájó, a művészet passzivitása.

Talán bármit tesz az ember, élete felében problémákkal, konfliktusokkal küszködik, elégedetlen, netán szenved, rosszul érzi magát. Életének negyede pedig színtelen, íztelen, szagtalan, közömbös. Talán csak az emberi élet negyedében lehetséges örömet, elégedettséget? „boldogságot” érezni. De akkor legalább ezt a negyedet kellene elérni, mert átlagosan még ettől is messze van az ember. 

Szinte minden embernek van valamilyen komplexusa.

Egy kis kategorizálás nem árt.

Van konkrét cselekvéshez, tárgyhoz kapcsolódó komplexus.

A komplexus lehet mánia, túlzott, elvakult vágy, függés.

Lehet túlzott félelem, fóbia, de ennek többféle változata van.

Tulajdonképpen a komplexusok úgy is megfogalmazhatók, hogy azok nem mások, mint a rokonszenves, ill. ellenszenves, ill. zavarosan ellentmondásos a rokonszenvem, problémája. Komplexus, amikor túlzott indokolatlan és a józan észt felülíró a rokonszenv (pl. nagyos erős vágy) ill. ellenszenv (nagyon erős félelem) Illetve komplexus, ha erősen ellentmondás hol rokonszenves, hol ellenszenves az érzés és a megítélés. 

A hatalmi komplexust, hatalomvágyat nevezhetjük, akaratossági komplexusnak is.

És vannak általános komplexusok.

Az embernek jellemzően legalább két általános lelki zavara komplexusa van: az egyik a hatalommal, a birtoklással kapcsolatos komplexusa, a másik külalakjához kapcsolódó komplexusa.

Az embernek jellemzően vannak lelki zavarai, azaz az emberek többségének vannak olyan pszichés zavarai, lélektorzulásai, amelyek az értelmet, az erkölcsöt és ezekkel egyben a társadalmat is eltorzítják. A következő gondolatok vetődnek fel ezzel kapcsolatban.

Ez már erősen a pszichológiai szaktudomány problémái.

Ezt az egész tanulmányt zárójelbe teheti ez a mondat: az embernek jellemzően vannak lelki zavarai, azaz az emberek többségének vannak olyan pszichés zavarai, lélektorzulásai, amelyek az értelmet, az erkölcsöt és ezekkel egyben a társadalmat is eltorzítják.

Nem az a nagy baj hogy a korrupt kincstárőr, a kincstárból, időnkét száz aranyat zsebrevág. Az a nagy baj ha, ha kincstárőr száz aranyért (vagy egy kis hatalomért) szabad bejárást biztosít a rablóknak a kincstárba, miáltal azok szép lassan kifosztják az egész kincstárt. Ráadásul, nem ritkán, a meggazdagodott, megerősödött rablók megvédik a kincstárőrt, sőt talán még királynak is kinevezik.

A szakértő leginkább azt a véleményt mondja, amit a vezető hallani akar. A vezető leginkább azt a szekértői véleményt fogadja meg, amely egyébként is egyezik a saját véleményével.

Nem árt elismételni: az, hogy sokan, akár mindenki, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt elmondhatja véleményét, még nem közvetlen-demokrácia. Ez inkább a zavarosságot fokozza. A közvetlen-demokrácia: ha az elmondott véleményeket (szinte mindenki véleményét) összesítik, és ennek alapján hozzák a döntéseket, azaz a törvényeket, szabályzatokat.

Ez a szerencsétlen ország, nemzet (de inkább a szószólókról van szó), állandóan a múltjával foglalkozik, ahelyett, hogy jelenével és a jövő építésével foglalkozna.

Mert egy normális ember, egy normális nemzet is foglalkozik a múltjával, de 10-20%-ban. És annak is úgy van értelme, ha abból megfogalmaz a jövőre vonatkozó gondolatokat. Ha a múltról szóló elemzésből a jövőre vonatkozó elemzés lesz. De mi magyarok (főleg a tudatalakító elit osztály) fordítva működünk, mi 80-90%-ban a múlttal foglalkozunk, ráadásul semmi jövőre vonatkozó hasznosat nem fogalmazunk meg. Mi Trianonon kesergünk. Mi magyarázzuk a nemzeti tragédiáinkat, amelyek szintén azért alakultak ki, mert már akkor is a múlttal foglalkoztunk. Mi az ellenzékkel foglalkozunk, kispártra zsugorodott, vagy letűnt politikai erőkkel foglalkozunk. És nem azzal: na akkor hogyan tovább.

Mi ez: politikai manipuláció, vagy a fantázia nélküliség és a gyávaság elkendőzése, vagy valamilyen nemzeti kulturális sajátosság?  Bármi is ez, komoly hiba, hátráltató tényező. Komoly hiba, mert nem a jelent elemezzük, és nem a jövőt építjük.

A politikusok, politikával foglalkozók, gyakran hangoztatnak ilyesmiket: meg kell változni a szemléletnek. Az a baj hogy az emberek így gondolkodnak, miközben úgy kellene gondolkodniuk. Meg kell változni az embereknek, a népnek. A közfelfogásnak kell megváltozni és így tovább. Azon kívül, hogy én ezekben, a mondatokban a vezetői felelősség népre való hárítását vélem felfedezni a következő megállapítást tenném.

Az első lépcső a helyes elvek, megfogalmazása elfogadása, de ezzel egy-időben a logikus megvalósítható gyakorlatnak, megvalósítható jognak is legalább körvonalazódni kell. Ugyanis, ha nem körvonalazódik az alapelv konkrétumokban, ha bizonytalan a megvalósíthatóság, akkor az alapelv szép, de rendszerint cáfolható, ellentmondásos szavak maradnak. A helyes sorrend tehát: a helyes alapelv (alapelvek) megfogalmazása, a konkrét megvalósítható gyakorlat felvázolása, az alapelv egyre nagyobb elfogadása, vele párhuzamosan a konkrét, megvalósítható gyakorlat pontosítása, az alapelv teljes elfogadása, a pontos megvalósítható gyakorlat és jog pontos kialakítása. Hiába tűnik okosnak a jog, az legfeljebb okoskodó, addig, amíg az alapelvek sincsenek tisztázva.

Sokak szerint ez az iromány, nem is tanulmány alacsony színvonalú banális. Szerintem pedig a jelenlegi társadalomtudomány beleértve természetesen az elit vezetés és a vezetés mondandóját és ténykedését elképesztően alacsony színvonalú, már-már rémálomba illő.

A jelenlegi társadalomtudomány a felszínen okoskodó, de nem okos. Van egy olyan mániám, hogy amennyiben nincsenek kisiskolás szinten elemezve a jelenségek folyamatok, amennyiben nincsenek lefektetve az alapelvek, az alapvető kiindulások, akkor az elemzések csak üres szövegelések, okoskodások.

Egyesek, kevesen egyszerűen felvettek a nép nevében egy elképesztő nagyságú hitelt, majd e hitel döntő részét egyszerűen eltapsolták, ezzel 20 évre (vagy még tovább, talán örökre) tönkre tették, hazavágták ezt az országot, ezt a népet. Pontosabban e hitelfelvétel csúcspontja és lényege 2002 és 2009 közé esik, egyelőre, mert e sorokat 2009 elején írom. Pontosabban e hitelfelvétel egy négy tagú családra számítva  8millió Ft, egy olyan helyzetben, amikor ez 8 millió Ft a kb. a 15 év alatt  összeszedhető vagyon, ha aktuális szegényes fogyasztást nem számítjuk, mindez a nép többségének vonatkozásában igaz. Pontosabban mindez csak az államhitel, (kormányhitel), mert ezen felül van ez egyének és vállalatok hitele. Pontosabban tették ezt az eladósítást egy szegény néppel, egy szegény országgal, úgy hogy közben a nemzeti vagyont is kiárusították, elherdálták. Pontosabban a felvett hitel 90%-át nem fejlesztésre, beruházásra, innovációra költötték, mert ez lenne hitel értelme. Hanem a hitel jelentős része, kb. 50% „rögtön” a külföldi nagytőkéhez vándorolt, kb. 25%-a magyar korrupt és arcátlan jövedelemmel rendelkező „vezetéshez” és bandájához vándorolt, kb. 10% a magyar nagytőkéhez vándorolt, kb. 5%-a néphez vándorolt, és kb. 10%-a ment beruházásra.

Pontosabban ezt az eladósítást nem lehet más korábbi adósságokhoz mérni, és nem lehet a külföldi országok adósságához mérni, mert egy lefosztott szegény kis országról van szó, és mert az adósság csak elenyésző része ment fejlesztésre, beruházásra, innovációra.

Még egyszer nagyon banálisan de nagyon igazan ez a történet így szól. Egyesek, kevesen egymillió család nevében, de azok megkérdezése nélkül felvettek annyi hitelt amennyi e családok 15 év alatt összegyűjthető vagyona. Ezután ezt a pénzt eltapsolták, magukra költötték, egyszerűen elherdálták, ill. az amúgy is pénzben fürdő külföldi nagytőkések vették el. Pontosabban a külföldi nagytőkések által a külföldi országok nemzetgazdaságába jutott a pénz harmada.

Ez azt jelenti, hogy ez az 1 millió család 15-20 évig nyomorogva, kiszolgáltatva fog élni mire visszafizeti a nevében felvett adósságot. Ez azt jelenti, hogy 15-20 évre tönkretették az ország gazdaságát. 15-20 évig pénzügyi zavarok sorozata várható. 15-20 évig az állam sem fog normálisan működni. 15-20 évig Európa legalján leszünk szinte minden tekintetben. 15-20 évig nyomorogni fog ez a nép. 15-20 évig emberek százezrei halnak meg idő előtt és milliói szenvednek kétszer többet a kelleténél.  15-20 évig a bűnözés és az erkölcstelenség lesz az úr. 15-20 évig ez lesz az ország hatalmas problémáinak elsődleges forrása.  És mindez a minimum, ennél sokkal rosszabb is várható. Hatalmasabb károkozás, és népellenes bűn ez, mint az I. világháborúba való részvétel, és annak következményei. Hatalmasabb károkozás és népellenes bűn ez, mint a II, világháborúba való részvétel és annak következményei.

Ez magyar nemzet III. vesztett világháborúja.

De ezután jön az elképesztőbb fele a dolognak, ami a rémálom borzalmasabb fele. Az hogy erről „senki nem beszél”.  Persze emlegetik, néha megjegyzik: és amúgy mellékesen el is vagyunk adósodva. Olyan ez, mint amikor el van törve egy ház alapja a ház szétcsúszik, de beszéd és cselekvés arról folyik döntően hogy mit csináljanak a repedező falakkal, és néha megjegyzik: ja és egyébként az alappal is baj van.

Az eladósodás súlyával nincs tisztában a vezetés és társadalomtudomány? Vagy tisztában van csak összesküvésszerűen, nem beszél, nem cselekszik? Vagy mindkettő?

B.G. ország-vezető úr kijelenti: még ez az év nehéz lesz de aztán már jönnek a könnyebb évek. A nehezén túl leszünk. Most felejtsük el, hogy a magyar nép ezt hallgatja, vagy ötven, vagy talán száz, vagy talán még régebb óta minden évben. B.G. úr kijelenti ezt akkor, amikor csak az államadósság 21 ezermilliárd forint. Nézzük csak ezt: eddig folyamatosan romlott magyar gazdaság és életszínvonal helyzete, annak ellenére, hogy befelé jött a pénz, most már kifelé áramlik és egyébként semmi sem mutat, arra hogy ez trend visszaforduljon, vagy megálljon. Vagy nézzük csak ezt: ezekben, az években (2008, 2009) nemcsak relatív hanyatlás (csökkenő növekedés) hanem abszolút hanyatlás is kimutatható. Ha ez a trend megáll, akkor még mindig csak a visszaesett életszínvonal és gazdaság stagnálásáról van szó.    Vagy számoljunk elnézően csak így: minden évben, tíz évig visszafizet a magyar nép (az államon keresztül) egyezer-milliárd forintot (két komplett metróvonal árát) a hitelezőknek. Akkor is tíz évig padlón lesz magyar állam, magyar gazdaság és magyar életszínvonal.

De ezzel nincs vége a borzalomnak, úgy látszik, hogy az ostobaságnak, félrevezetésnek nincs alsó határa, mert mostanában a politikai elit egy része azt is kétségbe vonja, hogy baj van. B.G. úr legalább elismerte, hogy átmenetileg baj van, de sokan még eddig sem jutnak el. (Hogy juthatunk el a növekedéshez, amikor még azt is vitatják, hogy csökkenés van?) Hosszas és értelmesnek látszó gondolatsorokat engednek ki a szájukon melyek valójában zagyvaságok, mert hamis végeredmény az üzenet: tulajdonképpen minden rendben van.  kisebb problémák vannak, de nagyjából minden rendben van.

A nemzeti termelés a nemzeti jövedelem nemcsak relatíve, de abszolút mértékben is csökkent. Az átlagos reáljövedelem nemcsak relatíve, de abszolút mértékbe is csökkent. Egy sereg fontos mutatóban (halálozás, egészségügyi helyzet, tudásszint, közbiztonság, munkanélküliség és még hosszan lehetne sorolni) folyamatosan csúszunk vissza a világhoz, Európához, és a rendszerváltó országokhoz képest is. Ráadásul a világ, Európa és régió is stagnál.) Csússzunk vissza és már a legalsók között vagyunk. Kétségtelen sok baj van a jelenlegi statisztikai adatokkal és azok értelmezésével. De a jelenlegi, annyira egyértelmű helyzet hogy még a rossz statisztika sem képes más irányt mutatni. (Egyébként ezért lenne szükséges egy független statisztikai testület, alkotmánybírósághoz hasonló testület létrehozása, amelyik kijelentheti: jelenleg rendben van minden, vagy kisebb problémák vannak, vagy helyzet nagyon rossz, súlyos problémák vannak.)

A politikai elit jelentős része azonban mindezt félresöpri, meg sem látja. A valóságtól teljesen elrugaszkodott világban él, legalábbis úgy tesz, mintha ez a kitalált világ lenne a valóság. Úgy látszik nincs olyan borzalmas állapot, amire a vezetés egyértelműen, és nagyjából egyöntetűen ezt mondaná: hát ez már tényleg borzalmas, alapvető változásokra van szükség.  Ezt az egészet újra kell gondolni.

Fel kell tenni a kérdést, most ki a banálisan ostoba: én, az egyszerű kisiskolás módón gondolkodó, vagy a jelenlegi vezetés és társadalomtudomány? És ez a kérdés gyakran feltehető.

Bemutatják a szuper-gazdag embereket, a nagytőkéseket. Én a semmiből kezdtem, a hatalmas tehetségem és szerencsém miatt vittem ennyire – mondja lényegében mindegyik. (Ha nem ő, akkor a pénzt és tekintélyt imádó riporter mondja.) Egyébként pedig egy kedves, jóindulatú, tehetséges, ambiciózus, másnak nem ártó, sőt használó ember vagyok. Általában ez, eme bemutatások lényege. Erre én azt mondom: ugyan-ugyan. Általában azért nem ilyen rózsás a kép. De rendben van, akár még el is fogadhatom ezt a jellemzést. Csakhogy nem innen kell nézni a problémát. Itt az a kérdés hogy jóindulatú, tehetséges, ambiciózus egyébként egyénileg másnak nem ártó emberek, lehetnek e olyan társadalmi osztály, csoport tagjai, amely osztály, csoport társadalmilag mégis káros. És erre azt kell mondani: lehetnek. Jóindulatú, tehetséges, ambiciózus egyénileg másnak nem ártó emberek hozzák létre a tömegpusztító fegyvereket. Adott korban jóindulatúnak, tehetségesnek, ambiciózusnak egyénileg másnak nem ártónak értékelt emberek ítélték el Galileit, Semmelweist, Jézust és még lehetne sorolni.

Talán nem egészen pontosak a példák, de el kell fogadni, hogy lehetnek olyan osztályok, csoportok, melyek, szemlélete, ténykedése, hatása káros a társadalom számára miközben a tagok egyénileg nem akarnak károsak lenni, és látszólag nem is károsak a társadalom számára.

A pöszmögö liberális értelmiségi a lelke mélyén nem csodál, imád senkit és semmit. Nem csodálja, imádja az Istent. Nem csodálja, imádja a természetet. Nem csodálja, imádja a kiváló politikusokat. Kivéve egy csoportot: a lelke mélyén (a tudata mélyén) csodálja és imádja milliárdos üzletembereket, pénzembereket. Azért csodálja és imádja őket, mert számára a teljesíthetetlen teljesítményt és elérhetetlen példaképet testesítik meg.  Egyszerűbben azért imádja és csodálja őket, mert tudja, hogy ő ezt soha nem tudná elérni.

Nem szabad elfelejteni hogy nagytőkéseket (főleg a nemzetközi nagytőkéseket) mint óriási hatalommal rendelkező embereket, általános gazságirányítási és pénzügyi rendszer-irányítási hatalommal rendelkezőket, illetve egyes országok gazdaságát, sőt politikáját is erősen befolyásoló embereket, nem a nép választotta meg. Ők nem készítenek programot, nem tudjuk kik ők, mit akarnak, mégis kvázi vezető funkcióban vannak.

Mindig fel kell tenni a kérdést: mi a nagyobb igazságtalanság, az hogy a gyár tulajdonosának jövedelme ötszázszorosa a gyárban dolgozó takarítónak, vagy az, hogy a nem cigány takarító jövedelme másfélszrese a cigány takarítónak? És ezt a kérdést is fel kell tenni: amíg a legnagyobb, legjellemzőbb igazságtalanság, legalizálásra, elfogadásra kerül, addig miért csodálkozunk más igazságtalanságok (pl. a rasszizmus) létezésén?

Végül is a becsületes kisemberen, dolgozón csattan minden ostor (károkozás).

A politikai, gazdasági vezetés (beleértve nagytőkét) vezetés minden hibájának, rossz koncepciójának, a következménye, végül is a becsületes dolgozó réteg azok családja (akik jellemzően az alacsony és átlagos jövedelműek) szélesen értelmezett életszínvonal-csökkenése. Mivel végső soron csak két réteg van a becsületes dolgozó réteg, és az érdemtelenül hasznosuló, és mivel az utóbbi a neve szerint sem lehet porul járó, így marad a becsületes dolgozó réteg, mint károsuló.

Mégis hibás az a következtetés, hogy akkor nem érdemes becsületesen dolgozni, mert ha kialakul egy tisztességtelenségi verseny, akkor is a viszonylag becsületesek lesznek a nagyobb károsulók, csak akkor mindenki fokozottan károsul. Pl. az érdemtelenül hasznosulók egy fokkal, károsulnak, a viszonylag becsületesek (akik a természetüknél és hitüknél fogva nem tudják teljesen levetkőzni az önzetlenségüket, becsületességüket) három fokkal károsodnak.  Érdemes becsületesen dolgozni, de csak úgy érdemes igazán, ha közben a becsületes dolgozó egy jobb, igazságosabb rendszerért is küzd, tesz.

A becsületes munka, a becsületes tevékenység természetesen lehet szellemi munka is, de nem lehet a rossz rendszert direkt szolgáló munka. Természetesen, a magas jövedelmű, jól élő is lehet becsületes dolgozó (de ő is kevesebbet kap, mint amennyit ad) csak ez a múlt és jelen társadalmában nem jellemző. 

Tehát a normális, értelmes átlag ember (aki becsületes is) a saját valamint gyerekei, unokái érdekében és nemzet érdekében benyeli az érdemtelen károsulást, de közben fennmarad a reménye, mert tesz azért, hogy ez az érdemtelen károsulása csökken, ez az, amit ésszerűen tehet.

A jobb, igazságosabb rendszeren gondolkodni, mert ez a tevés első lépcsője, (ha nincs jó elképzelés, akkor a tevés is hibás), tehát a normális, becsületes embernek ésszerűségből, saját maga és családja érdekében is szükséges.

Kétségtelenül dilemma, hogy van e olyan pont, és hol van az pont, amikor a becsületes ember ésszerűen azt mondja: ez már annyira igazságtalan rossz helyzet hogy többet nem dolgozom becsületesen, csak a jobb, igazságosabb rendszerért küzdök.

Van egy egyszerű közgazdasági elv, igazság, amelynek mindig ott kell lenni eszünk első polcán, és amely mindig megsúgja, hogy normális, vagy hibás jelenséggel, folyamattal állunk szemben vagy normálissal. Ez pedig így szól: csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltek. Hosszabb távon az egyes, bármelyik gazdasági szereplő, ágazat jövedelme és fogyasztása is az összes termeléshez igazodik.

Rövid távon egyesek (nemzetek, vállalatok, emberek) fogyaszthatnak többet, kevesebbet, de előbb-utóbb ez az eltérés kompenzálódik. Elvileg igazságtalanul is kompenzálódhat, de azért az igazságtalanságnak is megvannak a természetes korlátai vagyis az igazságtalanság is hosszabb távon kompenzálódik. Illetve a számszerű kompenzálódás azt jelenti, hogy megjelenik a hiány, a probléma, a világos igazságtalanság, és a kiegyenlítődés szükségszerűsége, és a gyors kompenzáció minden hátránya. 

Sok minden következik ebből, pl., hogy a pénzpiaci jövedelmek (kamat, hitel, hitelfelvétel, pénzbefektetés, banki jövedelmek, stb. és ebből adódó fogyasztások) ezek növekedése hosszabb távon a termeléshez, termelésnövekedéshez igazodhatnak. Ha mindez rövid távon nem a termeléshez igazodik, akkor előbb-utóbb megjelenik, az eltérés arányában, a hiány, a probléma, a világos igazságtalanság, a szükségszerű kiegyenlítődés és a gyors kompenzáció számos hátránya. Igaz hogy az ember képes a szükségszerű kompenzációt is átváltani, egy még hatalmasabb még világosabb igazságtalanságra.

Csak a hosszabb távra szóló gazdálkodás, a jó gazdálkodás, legalábbis nemzetgazdasági szempontból, erről már sokat beszéltem.

Kiegészítem azzal, hogy az egyes gazdálkodónak, vállalatnak is ez a hasznos, kivéve akkor, ha kapzsiságdeterminált ill. a hektikus gazdaság ezt üzeni: úgysem lehet hosszabb távra tervezni, ezért az a célom, hogy minél gyorsabban bárhogyan is minél jobban megszedjem magam.

Ha már a zöldségekkel példálózók, akkor még egy.

Mostanában veszünk paradicsomot, nagyon szép, de vízízű.  Eszem a főtt kukoricát minden rendben van, a külalak, az állag, csak vízízű, vagyis íztelen és még sorolhatnám. A mai fiatalok nem is tudják milyen az igaz paradicsom íz, kukorica íz, stb.. Eltekintve attól, hogy mindebbe részben benne van az öregkori „bezzeg az én időmben” elferdülés, meg kell állapítani, hogy az egész modern élet általában ilyen, kívül szép, látszólag minden rendben van, csak íztelen, tartalmatlan, felületes, és végső soron élvezhetetlen.

Persze a bölcs ember nemcsak másokat akar kiokosítani, hanem saját magát is, ezért gondolkodik.

Szeretet ide, szeretet oda néha az igazságos szigorúság is szükséges, ami senkinek sem kellemes, de nincs nélküle igazságosság, jólét, fejlődés.

Illik észrevenni és megköszönni a jót, a kellemest, a szépet, az örömtelit, a vidámat, a lelkesítőt, bárkit (természetet, Istent, embereket, vagy akár magunkat) is illet meg ez a köszönet.

Az is ésszerűen megokolható: miért rejtőzködik az Isten.

Egyszer (legalább egyszer) egyébként megjelent ember által, de tudjuk mi lett annak a vége.

De valójában képzeljük el, ha megjelenne egy csodálatos lény, (mondjuk, egy lebegő 10 méteres szakállas idős, de szép emberalak) és azt mondaná: én vagyok az Isten, és valóban ő lenne az Isten.

Micsoda nagyképű alak, mondanák sokan.  Azután jönnének a nyomorúságosak és a betegek, olyanok is akik saját hibájukból váltak ilyenné, hosszú sorokban és kérnének könyörögnének.  És jönnének azok is, akik nem is annyira nyomorúságosak és betegek. Mert mindig lehet jobb, legalábbis a képzelet szerint. 

És az Isten naphosszat magyarázhatná, értsétek, meg, én a természet törvényei által akarok irányítani, fedezzétek fel azokat. És nem is akarok teljesen irányítani, mert azt szeretném, hogy önállóak legyetek. Magyarázná, magyarázná, de sokan nem értenék meg. És akkor, valaki felkiáltana, és többiek ismételnék: ha nem akarsz segíteni, akkor miért jöttél ide? Akkor menje vissza, ahonnan jöttél, zúgná a tömeg. És akkor az Isten megjátszott vidámsággal, de szomorú szemmel búcsút intene, és újra örökre eltűnne.

A jelen helyzet kaotikus és ellentmondásos olyan amilyen gazdasági (magángazdasági és állami) és politikai irányítás, pontosabban irányítatlanság.

Még pontosabban a jelen helyzet, a múlt és a jelen irányítatlanságából, felületes és rossz irányításából ered.

Néhány ellentmondás a sok közül. Lenne termelési kapacitás (munkaerő, szakképzetség, gépek eszközök) de ennél kisebb a termelés. Ugyanakkor van egy csomó kielégítetlen szükséglet és van egy jelentős szegényréteg. Nincs elegendő termelés, de folyik a természetrombolás (energia, anyapocsékolás, szemétgyűjtés, stb.). Nincs elegendő termelés, de nyugalom sincs. Lehetne ugyanis egy szegényesebb, de kevésbé rohanós (kultúrára, emberi kapcsolatokra, pihenésre, egyészségre, stb. odafigyelő) élet, de sok okból ez sincs.  Van egy jelentős szegény, nyomorgó réteg, de a másik oldalon van egy dúsgazdag, a pénzével nem tud mit kezdeni, boldogtalan szűkebb réteg. Van egy jogosan kielégítetlen szükséglethalmaz (bizonytalanság van, igazságtalanság, van, az egészségi állapot sem jó, a természetrombolást meg kellene szüntetni, új energiákat kellene bevezetni, stb.) annak ellenére, hogy van fölösleges termelési kapacitás. És persze az unokák életlehetősége egyre romlik, bár van, lenne termelési kapacitás, és a szegényréteget leszámítva, túlfogyasztás, pontosabban fölösleges fogyasztás van. (A valódi szélesebb életszínvonalat emelő fogyasztás nem azonos fölösleges fogyasztással).

A szegényrétegből jön egy viszonylag jelentős elvadult, elvadított réteg, amivel már szinte nem lehet mit kezdeni. Van egy munkanélküli réteg, bár az előzőkből kiderült feladat, lenne elég. Egy csomó munkanélküli van, de az állam emeli a nyugdíj-korhatárt, betegeskedő embereket kényszerít munkára. (A fiatal „nem dolgozó”, nem azonos az idősebb „nem dolgozóval”.)

És sokan azért nem dolgoznak, mert a fizetésük kevés lenne. A fizetésük kevés lenne, ha dolgoznának, ugyanakkor a mások oldalon van egy hatalmas jövedelmű réteg, aki nem tud a pénzével mit kezdeni, de aki a beosztottai segítségével még többet harácsol, a bizonytalanság és a viszonylagos vesztesége miatt. Vagy éppen hatalmas vagyonának megmentésével van elfoglalva, úgy hogy azt kivonja a termelésből.

Van egy középréteg (bár fogyóban), amelynek lenne munkája, pénze, de nem annyi, hogy minőségi életszínvonal-ugrást tegyen. De nem is meri ezt megtenni, mert fél a jövőtől. Tartalékolna, de jogosan nem bízik bankokban, máshol pedig nem tud pénz tartalékolni. Ezért fölösleges vagyoni tartalékolásokat tesz. Vagy, és, nem tartalékol, életszínvonal-ugrás sincs, csak fölösleges költekezés van, fölösleges apró dolgokat, vásárol, csak rombolja a természetet. A középréteg tudna gyereket vállalni, de gyakran a bizonytalan jövő miatt nem mer vállalni. Így a jövő munkaerő szempontjából is kétségessé válik. 

És még sorolhatnám az ellentmondásokat. Senki nem tudja, mit tegyen igazán, mi lenne jó, a jövő teljesen bizonytalan. A jövő várhatóan ugyanolyan kaotikus, és ellentmondásos lesz, mint a jelen, de csak jobb esetben. Sajnos van rosszabb variáció is, abból kiindulva, hogy a helyzet nem marad, hanem romlik.

Elvileg nem feloldhatatlanok ezek az ellentmondások, mert az egyik feloldása megszüntetné a másikat.

E tanulmányban részletesen benne vannak a megoldások.

De egyszerűsítve kiindulhatunk a fenti felsorolásból is. Egy stabil erős államnak biztonságot kell garantálni (Az állam sem azért erős, mert rátelepszik az emberekre, gazdaságra, hanem azért erős, mert döntéseit, lehet az, kevés, de jó, lényeges, tiszteletbe tartják és betartják.) Olyan pénztartalékolás kell, amibe megbíznak az emberek, és ami visszaadja reálértéket, de ezzel a nyerészkedés is megszűnik. A termelés és fogyasztásstruktúrát meg kell javítani.  Ki kell emelni egyes fogyasztásokat, szükségelteket, termeléseket, tevékenységeket. Más fogyasztásokat, termeléseket, tevékenységeket pedig csökkenteni kell. A dúsgazdag rétegnek csökkeni kell ezzel pl., nagyobb fizetés jutna azoknak akik a kis fizetés miatt nem látják érdemesnek a munkát.   És még sorolhatnám.  Talán az utolsó óra, amelyben meg lehet tenni az alapvető és részletes változtatásokat.

Talán az utolsó óra, amelyben felülről nézve végig kell gondolni, újra kell gondolni ezt az egészet. 

Az embereknek elsősorban, főleg magukkal és a saját rendszerükkel kell foglalkozni, főleg magukat és a rendszert kell kritizálni, megváltoztatni, és nem más emberekkel, más rendszerekkel kell foglalkozni.

A jelenlegi államkapitalista rendszer nagyon messze van a tökéletestől.

Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik egy erős természetpusztítást generál? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik létrehozta a világtörténelem egyik legaljasabb háborúját, az iraki háborút? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben lehetséges a kínvallatás? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyben a társadalomtudományos oktatás csak egyharmada a szükségesnek? Lehet, az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedi, sőt generálja, hogy a rendszerben élő emberek, néprétegek, népek „érdemtelenül” nyomorogjanak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben sok ezerszeres vagyoni, hatalmi különbségek vannak? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyik megengedte, sőt részben generálta, hogy egyes országok, ráadásul a leghívebb tagjai, pl. Magyarország (és vele a magyar nép) vissza fele haladjon, lecsússzon, válságba kerüljön? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amelyben fel lehet sorolni kb. 700 megoldatlan alapvető feladatot, és kb. 350 szükséges új (nyilvánvaló, de nem érvényesülő) rendszerelvet? Lehet az a rendszer szinte tökéletes, amely jelentős valószínűséggel halad egy világválság, egy válság-láncreakció, egy összeomlás felé? 

Szerintem, csak ezen kérdésekre válaszolva, csak ezen tényezőket vizsgálva:  itt nemhogy szinte tökéletességről beszélhetünk, de „messze nem tökéletességről” lehet csak szó.

A fenti felsorolás címe ez is lehet: miért viszonylag silány, miért messze nem tökéletes a jelenlegi államkapitalista rendszer.

A mélytudati eltérésből eredő hazugság, a hazugság, a manipuláció növekedése. 

Van a szándékos, tudatos, tervezett hazugság. (Létezik e jó hazugság? Talán létezik, csak felettébb ritkán. Az összes hazugság legfeljebb csak egy-két százaléka nevezhető jó, hasznos, ártalmatlan hazugságnak. Sokkal kevesebb a jó, az ártalmatlan hazugság, mint amit az ember, magát is becsapva vél, hisz.)

És van a mélytudati eltérésből eredő hazugság. 

Sok ember, vezető nem ismeri a tudata (lelke) mélyén levő, cselekvéseit meghatározó véleményét, felfogását, „végső” akaratát. Különböző okból (elsősorban a társadalmi elvárás miatt) nem merül le a mélységbe. Nem ismeri (nem akarja ismerni) és ezáltal a beszéde, közlése nem egyezik a tudata ( lelke) mélyén levő felfogásával, „végső” akaratával.  Ezt a hazugságot én: mélytudati eltérésből eredő hazugságnak nevezem. 

Ennek egyik következménye mégis az, hogy hazugság alakul ki, hiszen hazugság nem más, mint: az ember mást mond, mint amit cselekszik. Szélesebben a hazugság: a beszéd eltér a valóságos történésektől, cselekvésektől.  Sajnos kirajzolódik a történelmi tendencia, nő a mélytudati eltérésből eredő hazugság. Korábban az emberek, vezetők kimondhatták, amit a lelkük mélyén éreztek: én felsőbbrendű vagyok, én más kasztból való vagyok, stb.. Ez volt a lelkük mélyén, ezt mondták ki, és e szerint cselekedtek, mindez rossz, elitélendő, de igaz volt. Most is ez van lelkük mélyén, csak elfojtják, eltitkolják, legalábbis megpróbálják elfojtani, eltitkolni.

A társadalmi elvárás helyesen, (egyre inkább), légy jó, tiszteld a másikat, tiszteld a népet, légy demokratikus. (Ne légy önző, ne gondold magad felsőbbrendűnek.) Szavakban ez az elvárás, ugyanakkor a jelenlegi társadalom, rendszer, önző cselekvésekre inspirálja az embert. Ez az ellentmondás is összefügg a mélytudati eltérésből eredő hazugsággal, annak növekedéséből. Szóval szavakban nő a jó irányú elvárás, ami persze nem baj, sőt jó.  Az sem baj, az is jó, ha az emberek ehhez próbálnak igazodni. A baj az, ha az emberek jobbnak, önzetlenebbnek, demokratikusabbnak hiszik magukat, mint amilyenek valójában. A baj az, ha a jó társadalmi elvárásnak, csak felszínesen, az elismerés, a karrier, stb. miatt felel meg az ember. A baj az, ha kialakul, sőt nő a mélytudati eltérésből eredő hazugság, manipuláció. Hiszen hazugság, manipuláció, hosszabb távon, döntően káros, ártalmas. Ez a történelmi tendencia: a felszínen egy erős demokratizálódás, valójában egy nagyon enyhe, lassú demokratizálódás, és emellett nő a hazugság, manipuláció - komoly, megoldandó probléma az ember számára. A megoldás egyik fele: ha az emberek nemcsak felszínen javulnak meg, nemcsak a beszédük változik meg, hanem a lelkük (tudatuk) mélyén is változnak.

Az első lépés pontosan megfogalmazni mi a kereslet-kínálat egyensúly-felbomlásának problémája, ezután jöhet a megoldás.

Első lépes, hogy szétválasszuk a két problémát.

Igényfelmérési és termelésstruktúra átállítási problémából adódik a hiánycikk, ill. többlettermelési probléma. Nevezzük ezt, röviden termelésstruktúra problémának.

(A termelésben benne van a szolgáltatás is.) 

Vagy: a vásárlópénz és a termékek, szolgáltatások árainak (végső soron összesítve) eltéréséből adódik a hiánycikk, a többlettermelés, stb. problémája.

Nevezzük ezt röviden: a kereslet-kínálat egyensúly, pénzügyi, vagy általános problémájának.

Mi is ez a probléma, a termékpiac, szolgáltatáspiac szempontjából.

A vásárlónak (vásárlóknak) van pénze, de a kívánt (igény szerinti) terméket nem tudja megvásárolni, bár korábban (jó helyzetben) meg tudta vásárolni. Mert a pénze viszonylag kevesebb, mint a termék, szolgáltatás ára, de az üzletekben, raktárotokon (piacon) ott van a termék, szolgáltatás.  A másik oldalon kialakul egy üzletekben, raktárokon heverő fölösleges termék, szolgáltatáshalmaz.

Vagy azért nem tudja megvenni, mert a másik oldalon elfogyott a kívánt termék, szolgáltatás, és ez a sok vásárlópénz miatt történt. Ez többek között felelőtlen fogyasztáshoz vezet, mert gyakran nem kívánt terméket, szolgáltatást vásárol meg.

(Nyilvánvalóan az első a súlyosabb probléma.)

Kereslet-kínálat egyensúlyának azt nevezzük, ha az előzőek (tömegesen, nagymértékben) nem következnek be, és eközben más ezt kompenzáló egyensúlytalanságok (pl. megtakarítás hitelezés) sem következnek be. Kereslet-kínálat egyensúlytalanságának pedig ennek az ellenkezőjét nevezzük.

Mi az amiből a kereslet kínálat-egyensúlyának felbomlása ered? Mi az, ami kereslet-kínálat egyensúlytalanságából ered? Vagyis a kereslet-kínálat egyensúlya ok vagy következmény? E kérdésekre akkor tudunk válaszolni, ha megállapítjuk, mi a kereslet-kínálat saját aspektusa. Itt már beleütközünk abba problémába, hogy kereslet-kínálat egyensúlyát fő problémának tekintjük, vagy nem. Szűken értelmezve a kereslet-kínálat saját aspektusa, a termékek, szolgáltatások, árainak problémája. (Azért hangsúlyozom ki, mert más értelmezésben, minden ár: a munka ára, a jövedelem, az adó is egyfajta ár, az infláció szintén az árakkal függ össze, a devizaárfolyam is, és még lehetne sorolni.

A termelésváltozás, az adóváltozás, a hitelezés, megtakarítás változás, a pénzkibocsátás, az infláció stb. ezek olyan tényezők, főleg, ha rossz irányba változnak, amelyekből ered kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlása. És nem olyan tényezők, amelyek kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlásából erednek. Tehát az okot és következményt ne keverjük össze.

Ugyanakkor azt is mondható, hogy az árak problémája (beleértve a munka árának, a jövedelmek problémáját) egy külön probléma, pontosabban két külön problémakör.  Ebben az esetben a kereslet-kínálat egyensúlyának problémája kizárólag következmény. Vagyis a jelenség létezik, de mint következmény, vagyis nem önálló problémakör.

A kereslet-kínálat egyensúlyának problémája tehát felfogás kérdése. Mennyi problémakört csatolunk hozzá, azt mondva, hogy ezek problémák nem önálló problémák, hanem a kereslet-kínálat problémái, ezzel a kereslet-kínálat problémáját középpontba helyezzük. Sok más bizonytalanság is tapasztalható e témakörben, pl. fogalmak, elnevezések kérdése is. Gondolok itt arra, hogy talán pontosabb, ha a vásárlópénz, és eladásra, fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások egyensúlyának problémájáról beszélünk.

Többek között azért, mert a kereslet-kínálat egyensúlyának van egy reálisan tervezett fogyasztás és álomvágy aspektusa is.

(Nagyon szűken és másképpen értelmezve a kereslet-kínálat egyensúlya a következő jelenség: sokan keresnek, vásárolnak egy terméket, mire felemelik e termék árát. Sok van egy termékből, kevesen vásárolják, mire leviszik e termék árát.)

Itt és most én az árak problémáját csatolom a kereslet-kínálat egyensúlyának problémaköréhez.

Itt is felvetődik a kérdés: azon kell gondolkodni, hogy a kereslet-kínálat egyensúlya ne bomoljon fel, vagy azon, hogyha felbomlott mit kell tenni.

Természetesen én annak vagyok a híve, hogy azon kell gondolkodni, az a feladat, hogy az egyensúly ne bomoljon fel.

Szűken értelmezve, tehát a kereslet-kínálat egyensúlyát úgy lehet fenntartani, ha a termékek szolgáltatások árai megfelelőek, és megfelelően változnak. Ez a saját aspektus, minden más felbomlás egy másik problémakörből ered.

Ettől függetlenül lesz olyan fejezet, amelyben, szélesebb értelmezésben vizsgálom a vásárlópénz és a termelés egyensúlyát.

Piacokra osztott kereslet-kínálat egyensúly.

Felfogás kérdése, hogy kereslet-kínálat egyensúlyát központi helyre tesszük és ezzel a piac, piacok szempontjából vizsgáljuk a gazdaságot, vagy másképpen vizsgáljuk a gazdaságot. Én az utóbbi híve vagyok. Ugyanis ha megvizsgálunk olyan fogalmakat, mint pl., termelés, termelésstruktúra, foglalkoztatottság, infláció, megtakarítás, hitelezés, stb., rájöhetünk, hogy ezekben többről van szó, mint a kereslet-kínálat egyensúlya, mint a piaci viszonyok.

A B/1 ábrán öt piac szerepel. A termelőeszközök, alapanyagok, természeti erőforrások, háttértermékek, szolgáltatások piaca. A késztermékek, szolgáltatások piaca. A pénzpiac. A munkaerőpiac. És a feketepiac. (Ráadásul a piacoknak van egy állammal kapcsolatos része, a lakossággal kapcsolatos részen kívül) Ebből a három elsődleges. A késztermékek, szolgáltatások piaca. (Elnagyolva ez alá tehető a termelőeszközök, alapanyagok, természeti erőforrások, háttértermékek,szolgáltatások piaca.)  A pénzpiac. A munkaerőpiac.

Az előzőkben a késztermékek szolgáltatások piacáról beszéltem.    

Pénzpiaci szempontból gyakorlatilag nincs kereslet-kínálat probléma, csak optimális megtakarítási és hitelezési probléma van. Bár az optimális „árak” (kamatok, hozamok, kezelési költségek) problémája itt is felmerül.

A befektető szándékú bemegy bankba, és nem tudnak neki ajánlani olyan megtakarítást, befektetést, ami az igénye, és amit korábban tudtak ajánlani. Vagy hitelkérelmező bemegy bankba, és nem tudnak olyan hitel ajánlani, ami neki megfelel, és amit korábban tudtak ajánlani, miközben bankban ott hever a kihasználatlan pénz. Itt azt kell látni, hogy a pénzpiac jó ideje, egy állandó túlhitelezésben van, erre hajlamos a pénzpiac. Tehát egy-egy válság után a vázolt probléma ritkán létrejöhet, de az már egy túlhitelezés következménye.

Nagyon csekély arányban azonban a bankszektor túl magas árai, túl nagy nyeresége a probléma, ebben az értelemben beszélhetünk (megkérdőjelezve), a pénzpiac vonatkozásában a kereslet-kínálat egyensúlytalanságának problémájáról. Azért nagyon csekély ez az arány, mert a másik probléma, a túlhitelezés, (és a kevés megtakarítás) és annak következménye, elnyomja ezt a problémát.

Munkaerő-piaci szempontból a kereslet-kínálat egyensúly arról szól, hogy a dolgozó viszonylag rövid időn belül kap neki megfelelő munkát, olyant, amit korábban (jó helyzetben) tudott kapni. Illetve a munkáltató rövid időn belül tud kapni munkaerőt, olyant, amit korábban (jó helyzetben) tudott kapni.

Ha a munkakeresők nem kapnak nekik megfelelő munkát és közben a másik oldalon munkaerő-hiány, van, akkor kereslet-kínálat egyensúlytalanság van.

(Itt is meg kell jegyezni: a foglalkoztatottság több szélesebb problémakör, mint a kereslet-kínálat munkaerő-piaci problémája.)

Ennek is van egy strukturális problémája, ami elsősorban a szakképzés problémája. 

A saját aspektus azonban, itt és most az ár. (A többi, az adó, az állam, az oktatás, a termelésváltozás, a hitelváltozás, stb., ok, és nem következmény.)

Ha az árra koncentrálunk, azaz a jövedelemre (a munka ára a jövedelem, bér, fizetés, stb.), akkor a saját aspektusú jövedelemprobléma jellemzően a következő. A vállalkozás vezetése tulajdonosai túl nagy jövedelmet akarnak maguknak, miáltal a munkakeresőnek túl kevés jövedelmet ajánlanak, miáltal az a munka, a munkakeresőnek nem lesz megfelelő. (Tulajdonképpen megint előjön az igazságos arányos jövedelemelosztás problémája.)

Az árak (beleértve a jövedelmek problémáját) problémája elsősorban a tisztességtelen, túl magas, rövid távú hasznot leső árazásból ered.

A bárgyú felfogás.

Szerintem eleve bárgyú felfogás, ha kereslet-kínálat és piacok problémáját a központ helyre tesszük.

A bárgyú felfogás nem az egyensúly fenntartásra törekszik, hanem azt mondja, ha felbomlik az egyensúly, akkor a következő variációk vannak.

Ha nagyobb kereslet (marad, vagy nő) mint a kínálat (csökken, marad kevésbé nő): akkor csökkentjük a keresletet. Vagy növeljük a kínálatot. Vagy mindkettő részben.

Ha kisebb (marad, kevésbé nő, vagy csökken) a kereslet, mint a kínálat (nő, vagy marad): akkor növeljük a keresletet. Vagy csökkentjük a kínálatot. Vagy mindkettő részben.

A kereslet, a fogyasztási szándék magától nem csökken (gyakorlatilag minimális), csak azért csökken, mert nem elég a vásárlópénz.  A kínálatnak pedig mindig növekedni kell, ha termelésnövekedésben, termelésstruktúra javulásban gondolkodunk, márpedig abban kell gondolkodni. E szerint a kínálat-csökkentés kiesik, mint megoldás. Ugyanakkor a termelést (a kínálatot) nem lehet csak úgy gyorsan növelni. A termelés egy saját önálló tényező, saját aspektusokkal (innováció, hatékonyan és jó irányban működő állam, stb.) rendelkezik.  Pénzügyi válságok után, bizonyos helyzetekben viszonylag gyorsan vissza lehet állítani, ami egy relatív növekedés.

(Ráadásul ott van az a probléma, hogy a kereslet és kínálat egy irányba halad, csak különböző mértékben.)

Elsődleges problémának marad a vásárlópénz (reál-vásárlópénz) változása, de ez sem ilyen egyszerű. Rájöhetünk, hogy ez rengeteg okból nőhet, csökkenhet ill., térhet el a termeléstől, a fogyasztásra készen álló termékektől, szolgáltatásoktól, egyszerűbben a termeléstől. Van, amikor az ok megszüntetése megoldás, de van amikor más megoldások is szükségesek. A lényeg az, ha már felbomlott az egyensúly (könnyebb ezt megelőzni), akkor az adott bonyolult helyzetet kell megvizsgálni, és ehhez képest kell egy konkrét tervet, programot készíteni. De ez sem teljesen jó, igaz, ha a következőből indulunk ki: a normális gazdaságban a kereslet-kínálat egyensúlytalanság folyamatosan kis amplitúdóval hullámzik (hol egyik, hol másik irányba tér el, de nem jelentősen).

Az abnormális gazdaságban a kereslet-kínálat egyensúlytalansága (és más egyensúlytalanságok, aránytalanságok is) folyamatosan nagy amplitúdóval szabálytalanul rezeg (a jellemzően kétirányú eltérések, sűrűk nagyok, kárt okozók). Ez utóbbi esetben a következő problémák lehetnek az utólagos korrekciókkal. Utólag jönnek, (már történt károkozás) és mire hatnak, már más probléma merül fel. Vagy éppen a korrekció lendíti ki az instabil egyensúlyt pl. az ellenkező irányba. Mindig oda lukadunk ki hogy normális egyensúlyos gazdaságot kell csinálni, sok-sok alapelv, és több száz fontos feladat érvényesítésével.     

Ehhez az egészhez a következő megállapítás illik.

A kapzsiságdeterminált (tisztességtelen vadkapitalizmus) piacgazdaság csak csekély mértékben (pl. 30-40%-ban) tudja biztosítani a kereslet-kínálat egyensúlyát. (És más egyensúlyt is.) A normális piacgazdaság versenygazdaság is csak 70%-ban tudja biztosítani a kereslet-kínálat egyensúlyát. (és más egyensúlyt is) A normális piacgazdasághoz (már kialakuláshoz is) szükséges egy jó, okos, erős állam, amennyiben ennél nagyobb kereslet-kínálat egyensúlyt akarnak elérni. (És más egyensúlyt is) Azt kell mérlegelni, hogy mit tehet az állam az árak, jövedelmek szempontjából úgy, hogy az ne sértse a piacgazdaság szükséges minimális szabadságát. Természetesen az államnak a saját vonatkozásban, az állami területeken kell elsősorban példamutatóan ténykednie.) Minderről sok helyen bőven elmélkedem.

A közgyűlés.

Egy konkrét esethez való hasonlóság csak a véletlen műve.

(színhely a ház lépcsőháza.)

-         Egy kis csendet kérek tisztelt lakótársak. Mint köztudott az elmúlt évben már kétszer eltört a ház közös vízvezetéke, jelenleg pedig szivárog, sőt ez már nem is szivárgás. Napok, esetleg órák kérdése…

-         Köztudott? Én például, nem tudtam róla.

-         Egyáltalán ki állapította ezt meg?

-         Csináltassa meg az, akié. Mi közünk van hozzá?

-         Ez vezeték az egész házé. Ez fővezeték, műszakilag úgy néz ki..

-         Nem kell a sóder, egyáltalán hol vannak a bizonyítékok.

-         Én viszont egyetértek, valamit kell csinálni, de vannak ebben a házban sokkal súlyosabb dolgok is. Évek óta kérem a lakókat, hogy tegyenek ezzel a Szegőnével valamit, évek óta fejünkre rázza…

-         Maga csak nem beszéljen, jobb lesz, ha befogja a száját, nem maga volt az aki múltkor reggelig csapkodta a  ….

-         Nem, nem szólásszabadság van, mindenkinek joga van kifejteni a véleményét. Mellőzzük a rasszista megnyilvánulásokat.

-         A feleségem ne bántsd köcsög, mert letépem a füled.

-         Én meg azért hallgassak, mert magyar vagyok, ez nem fajüldözés?

-         Ez a következménye Trianonnak.

-         A fenéket, a kommunisták csesztek el mindent.

-         Tök ciki, hová keveredtem.

-         Egy kis csendet kérnék, elismerem, hogy sok megoldandó dolog van, de ez nagyon sürgős lenne, hiszen bármikor eláraszthat minket….

-         Tisztel hölgyeim, és uraim ideje lenne ennek a cirkusznak véget vetni. Ez a közgyűlés nem szabályos. Hol van a közös képviselő?

-          Valahová elutazott.

-         Na tessék, és egyáltalán volt előzetes értesítés. És ahogy elnézem a szükséges többséggel is baj van. Gondolkodjunk már komolyan.

-         Elismerem, hogy nem egészen szabályos, de egyre inkább folyik a víz. És mint tudják ez ügyben már kétszer összejöttünk, csakhogy egyre rosszabb a helyzet. Szóval a szükség…

-         Valaki hívja már ki Szabó urat, a többség miatt, biztosan otthon van.

-         Mindjárt csak most a legizgalmasabb – szól ki az ajtón.

-         Jaj de jó hogy jön Cseh szomszéd, éppen magára lenne szükség.

-         Baromságokba nem veszek részt. Mi számít az, az egy százalék szavazat. Vagy főnök vagyok, vagy semmi. Szerencsétlenek.

-         A főnök fenn van az égben, Ő vigyáz ránk.

-         A fenét kéne egy erős kormányfő, aki kivezetné ezt a szerencsétlen országot a..

-         Csöndet kérnék újra. Tehát most és itt lenne egy megoldandó probléma. Nem győzöm hangsúlyozni..

-         Elnézést én is hozzászólnék. Csak hallgatom ezt a parttalan vitát, és a lényegről nem beszél senki. Már évek óta ajánlgatom önöknek cégünk vagyon és életbiztosítását. Ez a helyzet sem alakult volna ki, de még nem késő..

-         Hagyja már ezt az ócska trükköt. A lényeg az, hogy el van cseszve ez az ország, és ez minden szinten előjön.

Szemüveges úr a szomszédjához: hát nem olyanok, mint a makogó, civakodó majomcsapat. A majomcsapat, amelyben állandóan kicsinyes presztízsharc folyik. A kicsinyes presztízsharc uram, higgye el az irányítja az embert. Az ember az állatvilágból örökölt ösztön-érzései miatt nem alkalmas a demokráciára. 

-         Rendben van hölgyeim és uraim, folytassuk ezt a beszélgetést a szavazás

után. Mert el kellene dönteni…

-         Egyáltalán ön milyen jogon szólít fel itt szavazásra, már mondtam hogy ez az egész szabálytalan. Kérném abbahagyni ezt a cirkuszt.

-         Mint tudják, én vagyok itt gazdasági, pénzügyi felelős. De nem is ez a lényeg.

-         Ez nem jogcím uram, előveszem magának a törvényt.

-         Ne jogászkodjon már itt, okostojás, letépem a fülét. Hadd beszéljen.

-         Nem fogok a két diplomámmal ilyen alakokkal vitatkozni.

-         Szóval el kellene dönteni, hogy pár napon belül kicseréltessük…

-         Én csak a legegyszerűbb javításba egyezem bele nekem nincs pénzem.

-         Szóval nem is kellene sok pénz, mert van a háznak tartaléka. Ha itt és most mindenki befizet ötezret, akkor abból és a magtakarításból kijönne az egész csővezeték cseréje. A többiektől meg utólag szednénk be. Ugyanis nem érdemes tódózgatni-foltozgatni…

-         Ez svindli, ez büdös valaki itt nyerészkedni akar.

-         Higgye le uram, most valóban…

-         A múltkor is elhittem aztán kiderült, hogy megvágták a lakókat vagy százezerrel

-         Az a közös képviselő már el lett küldve.

-         És akkor mi van, a csalás, lopás nem tűnt el. 

-         Kérem a lakótársakat, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla, hogy tényleg folyik a víz.

-         Jó, de ez akkor sem ilyen egyszerű.

-         Én viszont azt mondom, hogy rendben van, ha a közgyűlés Horvátné ügyében is határozatot hoz.

-         Már megint szemétkedsz te tetű, én meg azt mondom, hogy nem. Nem kell csőcsere vagy mi.

-         Én is Nagynéval értek egyet.

-         És én is, utálatos egy népség ezek ott másodikon.

-         Én viszont azt mondom a bőrszíne miatt senkit ne szabad elítélni.

-         Én meg mindjárt valakit megkeresek, és elhajlítom a gerincét.

-         De hölgyeim itt most a vízvezetékről van szó.

-         Mióta itt tépjük a szánkat aztán még nem jutottunk sehová.

-         Már az is nagy lépés lenne, ha itt és most hozna egy határozatot a közgyűlés, hogy sürgősen szükséges az egész szakasz vízvezeték cseréje. Mária néni mit tetszik ehhez szólni.

-         Nem értek én ehhez fiacskám.

-         János bácsi?

-         Ötven évvel ezelőtt én magam is részt vettem ennek a háznak felújításban. Nincs itt szükség semmilyen felújításra.

-         Az én véleményem ismerik, ez az egész szabálytalan, sőt jogtalan.

-         Szerintem pedig sumákság.

-         Én pedig úgy szavazok, ahogy a többiek, nem vagyok egy kötekedő ember.

-         Én pedig még mindig nem látom, mi hasznom van ebből.

-         Szerintem pedig ez az egész hihetetlenül fárasztó mindenki össze-vissza beszél.

-         Hát Zsuzsika, te mint mondasz, tudjuk hogy a szüleid dolgoznak, helyettük jöttél. Elmúltál már 18 éves?

-         Ja, de ez az egész tök ciki.

-         Szabó úr jöjjön már ki egy percre, fontos dologról lenne szó.

-         Mindjárt, mindjárt, mindjárt vége lesz a meccsnek, tíz perc.

-         Akkor sajnos megállapítom ez a közgyűlés is sikertelen volt.

-         Magának nincs joga bármit is megállapítani.

És még egy darabig elvitatkoztak, a következő héten viszont eltört cső, elárasztott több lakást a víz. A javítás annyiba került, mint az egész vezeték cseréje. Két év múlva sikerült az egész vezetéket kicseréltetni. Az ár tisztességéről nincs pontos információ, csak sejtések vannak.

Eddig azt mondtam, szerencsés helyzetben van a Magyarországon élő elemző, főleg, ha átlagos helyzetben van, él, mert Magyarország, kvázi egy orvosi ló.

Most inkább azt mondom: tisztelt világ, vigyázó szemetek Magyarországra vessétek, ez vár rátok is, ha nem változtattok. Talán Magyarország történelmi küldetése: a negatív példa bemutatása. Mindezek ellenére, az utolsó mondatom: mi jóindulatú, becsületes emberek fogjunk össze.

Hungaria-titanic – álomkép.  Vagy, rajzfilm-ötlet.

A hajó dohogva halad a ködös hideg éjszakában. Mindenki alszik csak egy terem ajtaja világos, ki van írva: vezetőségi gyűlés.  Bent mindenki ide-oda dűl, szundikál, kókad, hol felébredve kiabál, vagy éppen röhög. A gyűlés eredeti témája talán ez: hogyan kerülhetjük el a jéghegyeket. De már senki sem emlékszik az eredeti témára, mert órák óta ilyen mondatok hangzanak el: aljas csúsztatás. Mire: képviselőtársamon egyszerűen kijöttek hatalomvágy elvonási tünetei. Mire: érdekes hogy pont maguk beszélnek erről, emlékezzenek csak. Mire: maguk emlékezzenek. Mire: miért baj, az, ha valamit egyszerűen akarunk megoldani. Nem maguk mondták, mindenki mondja, meg kell oldani. Mire: igen, csak nem így. Mire: pont maga mondja, emlékszik?

Egyszer csak rázkódást éreznek, de szinte észre sem veszik. Aztán berohan egy ember: jéghegynek ütköztünk, hatalmas luk van a hajó oldalán. Mire: hatalmas? Nem kellene hisztériát csinálni. Mire: ez már megint maguk hibája. Mire: akkor nem a maguké?  Ez így megy kb. 10 percig. Berohan az ember: mit csináljunk? Mire: először is ne zavarja a gyűlést, itt most fontos emberek beszélnek, fontos dolgokról. Mire: maga megint ködösít, elterel. Mire: ezt pont maga mondja, emlékszik? Mire: mi a lakosság érdekét képviseljük, Mire: ezt pont maga mondja.  Ez így megy kb. 10 percig. Megint berohan az ember egyre csapzottabb, vizesebb: már vízre eresztettük mentőcsónakokat, de nincs elég. Közben kintről hatalmas hangzavar rohangálás szűrődik be.  Mire: ugyan már, ez túlzás, ez pánikkeltés. Mire: ez is maguk hibája. Mire: akkor nem maguké, emlékszik. Mire: magának kellene emlékezni. Nagy nevetés. Ez így megy 10 percig, a víz kezd befolyni az ajtón.  A hajó az oldalára dől. Mire: akkor talán képviselőtársaim mi is indulhatunk. Kényelmesen felveszik a kabátjaikat kisétálnak és beülnek egy külön eldugott mentőcsónakba. Közben hajón olyan jelenetek zajlanak, mint a filmben. Seregnyi ember a jeges vízbe fúl. A vezetés pedig szépen nyugisan csónakázik a legközelebbi gyűlés felé.

A természet (beleértve az élettelen természetet, az élővilágot, az embert az ember biológiai szerkezetét, működését, az egyén életét, a társadalmat, a társadalom életét)  azért is logikus és szervezett ( nem kaotikus), mert a nagy változások, a nagy bajok, problémák, a nagy válságok (krízisek), a nagy betegségek, nagy összeomlások általában fokozatosan alakulnak ki. (A kaotikus természetben sokkal nagyobb arányúak lennének a gyors és nagyarányú összeomlások, a kiszámíthatatlan nagy változások.) Ezzel a fokozatos kialakulással, a természet mintegy figyelmezteti a gondolkodó embert, hogy eddig nem egészen mentek rendben a dolgok, figyelmezteti, hogy változásra, ill. orvoslásra van szükség. A gondolkodó emberen múlik, hogy ezt a figyelmeztetést felfogja és a megfelelő változást, orvoslást megtalálja. A természet általában annyi időt hagy ezekre a megfelelő reakciókra, hogy az gyors és jó reagálás, cselekvés esetén éppen elegendő. Ezért a kisebb, közepesebb bajokat, problémákat, válságokat, betegségeket, elsősorban jó szándékú, sürgős, de azért átgondolt reakciót igénylő figyelmeztetésnek kell tekinteni.

Tisztelt olvasó nem köszönöm meg, de megértem az ehhez hasonló hozzászólását: az egész egy nagy baromság, úgyis átvágnak mindenkit, de végül mindenki megdöglik. Vagy: rohadj meg te is, ezzel nekünk nem lesz jobb. Stb…

Megértem, mert engem is feszegetnek ilyen gondolatok. Tehetetlen dühünkbe csak szitkozódunk, káromkodunk.

Nem kell állandóan a külföld felé stréberkedni.

Bele kell nyugodnunk, pontosabban tisztán kell látnunk nekünk: mi magyarok nem tartozunk a népszerű nemzetek közé. Pedig stréberkedtünk, stréberkedünk a külföld felé eleget. Ebben jócskán van előítélet is.  És van benne egy jó adag tisztességtelen verseny is. És talán a stréberséget is ellenkezőleg értékelik. 

Nekünk nem szabad azon illúziókba ringatni magunkat, hogy szeretnek bennünket. Nem szabad utánzó, kiszolgáló, nyalizó, stréber nemzetté lennünk. Mindezek rossz stratégiák. Nekünk okos erős, ügyes, újító, vendégszerető, erkölcsös, demokratikus nemzetnek kell lennünk, akkor is, ha ezt nem értékelik. Nekünk tudni kell magunkról, hogy mi okos, erős, ügyes, újító, vendégszerető, erkölcsös, demokratikus nemzet vagyunk, és nem kell ezt állandóan reklámozni, fitogtatni.

Nagyon fontos tudni, hogy a nemzeti sajátos kultúra, amiért minket külföld érdekesnek tart, amiért valamennyire elismer.

Nem kell feltétlen másoknak (a külföldieknek) másoknak tetszeni, másoknak szolgálni.  Jelenleg mást se hallani: jaj ezt mondta rólunk a külföld. Meg, jaj ez a magyar ember vitte valamire külföldön. Vagyunk mi magyarok vagy 12 millióan, vagy többen is, szolgáljuk hát magunknak, magunknak próbáljunk tetszeni elsősorban. Egy centivel sem nagyobb dicsőség a külföld elismerése, mint a hazai elismerés.

Ha egy karakán, erős, összetartó, (nem stréber, nem is nagyképű) közösséget fogunk alkotni, azt a külföld is díjazza majd.

Ha kell százszor is elmondom, nem lesz itt a földön békés, jó élet, igazi fejlődés, igazságos társadalom, amíg szinte mindegyikünk (a döntő többségnek)  fejében és lelkében nem gyökeresedik meg a gondolat. Nem igényelek és követelek, se többet, se kevesebbet, csak azt, hogy a társadalom 40 fokú elismertségi létráján én a megérdemelt fokon álljak, mindenki a megérdemelt fokon álljon, és az egy fokkal alattam levők, csak egy kicsit több, az egy fokkal fölöttem levők csak egy kicsit kevesebb elismerésben (anyagi, hatalmi, erkölcsi) részesüljenek. Ezután jöhet a gondolkodás - mi az érdem?

Egyfajta konkrét, egyébként nagyon szerény, óvatos (minimalizált) számolás arra, hogy egy rossz vezetés (mint pl. 2002-2010 közötti magyar vezetés) milyen hatalmas károkat, veszteségeket okozhat a népnek, békeidőben.

Egy ilyen vezetés a csökkenő életszínvonal, az elégedetlenség, a növekvő félelem, és növekvő idegeskedés, a rosszabb egészségügyi ellátás következtében (egy 9-10 milliós népességnél) 1 millió ember átlag-életkorát rövidíti meg 1évvel.  Ez egyébként az egész népességre vonatkozóan kb. 0, 8 hónapi átlagéletkor-csökkenést jelent. (Tudjuk, hogy a magyar átlagéletkor kb. 5 évvel rövidebb, mint a fejlett nemzeteké. Valahogy ez az 5 év összejött. Leginkább úgy hogy nálunk a rossz vezetések következtében, előálló rosszabb helyzet miatt, lassabban nő az átlag-életkor, mint a jó vezetésű, jól működő országokban.)  A végeredmény, a konkrét helyzetben, mégis az hogy van itt  1millió emberi életév, ami legalább 10 ezer ember teljes életét, pontosabban halálát jelenti. Tehát nagyon-nagyon szerény, visszafogott számítás alapján egy 4-8 éves rossz vezetés (10 milliós népességnél) minimum 10 ezer ember életéért felel. Ha ezer vezetőre leosztjuk ezt a 10 ezer embert, akkor egy elit vezető minimum 10 ember halálát okozta. És nagyon visszafogottan mondjuk azt, hogy ez gondatlanságból előidézett emberölés. Mekkora büntetés jár a hatályos jog szerint annak, aki gondatlanságból 10 ember halálát okozta?  És ha ezt az ezer elitvezetőt rangsoroljuk, akkor mi jár annak a 10-50-100 legfelső vezetőnek, a jog szerint, aki fejenként legalább 50-100-500 ember gondatlanságból elkövetett emberölés bűnét követte el?

Amikor mérlegelünk, ki, mit követett el, mit érdemel, ki, mennyiben felelős, akkor ezt a számítást érdemes felidézni. Remélhetőleg a jövő statisztikai és jogrendszere egy pontos számítást és pontos törvényt, pontos szankciót fog létrehozni a vezetés felelősségének vonatkozásában.

A felelősen gondolkodó, politizáló azért rangsorolja bajokat, problémákat. Rengeteg baj, probléma van és ezek nem is lényegtelenek. Pl., megjelennek a rasszista, újfasiszta (Árpádsávos zászlót lengető) csoportok. Pl. parlamentben is, szinte naponta hangzanak el zagyva, ostoba kijelentések, és parlament ezt lényegében megengedi, elfogadja. ( Ha ezekből törvény lesz, akkor már valóban nagy baj van. De általában megmaradnak verbális ostobaságok kategóriájában.) És még hosszan lehetne sorolni a bajokat, problémákat. De hol vannak ezek ahhoz, hogy adott esetben emberek millióinak az élete romlik, nemcsak anyagi vonatkozásban, de minden szinten. Tehát milliók közérzete romlik, és emberek, ezrek, tízezrek pedig visszavonhatatlanul, végérvényesen elhaláloznak. Azt gondolom ehhez mérten, sok baj, probléma eltörpül.  

Néhány mostanában halott badarság.

A tervezőmérnök (pl. az ország 2009-ben regnáló vezetése) rossz tervei (és intézkedései) miatt összedől az épület, maga alá temetve több embert. Mire a tervezőmérnök kiáll az emberek elé, és azt mondja: rajta építsük újra, koncentráljunk a jövőre, én is így járok el felelősen. Itt valami orbitális csúsztatás van kérem. Egyrészt ha egyszer elrontotta mi garancia, hogy másodszor nem rontja el. De ez a kisebb baj, mert azért valahol van jog meg erkölcs. Minimum a tervezőmérnöknek sűrű bocsánatkérés következtében félre kellene állni, természetesen ő már nem lehetne benne, az újjáépítő csapatban. Legfeljebb adhatna egy szerény tanácsot: azt javaslom az utánam jövőknek, hogy elsősorban a jövőre az újjáépítésre koncentráljanak és velem, az elrontóval csak mellékesen foglalkozzanak.

A tervezőmérnök (vagy mások, teljesen mindegy) hivatkozása következő: azért itt, ebben az országban vannak emberek, van egy réteg, amely úgy gondolkodik, ahogy mi, akik velünk értenek egyet. Ezen emberek véleményét is tartsuk tiszteletbe, ez a demokrácia. Hűha, ez aztán a félremagyarázása demokráciának. A demokrácia lényege az, hogy mit akar a többség. Mindenki véleményét tartsuk tiszteletbe, ez adott esetben azt jelenti, hogy párszáz, párezer ember véleménye érvényesüljön.  Ez pont ellentétes demokráciával, ez a diktatúra. Még egyszer elmondom: a demokrácia lényege az, hogy mit akar a többség.  Ezen elv az, ami meggátolja diktatúrát.

A tervezőmérnök (vagy mások, teljesen mindegy) hivatkozása következő. Alkotmány szerint vagyok hatalmon, az alkotmány szerint járok el, tehát minden rendben van, minden igazságos, erkölcsös (minden jogszerű). Elnézést, de az alkotmányt nem emberek készítették?  Az alkotmány egy örök érvényű szentírás? Az alkotmány nem lehet rossz, esetleg hiányos, esetleg elavult?  Ezer év múlva eme alkotmány lesz érvényben? Vagy az alkotmány és a jog egy olyan dolog amit, mint mindent, állandóan meg kell újítani, jobbá kell tenni, a korhoz illeszkedővé kell tenni.

 És sajnos van még egy tényező a súlyos eladósodáson kívül amely kilátástalanná teszi Magyarország jelen és jövőbeli ( 10-20év) helyzetét, amely rögzíti, sőt növeli a lemaradását. Ez pedig az hogy hazánkban nincs és még csak kisem rajzolódok egy jó hatalmi ( vezetési) csoport. Jelenleg elégtelen, gyenge, gyenge-közepes hatalmi csoportok vannak és ennél nívósabb hatalmi csoport megjelenésének nincs jele.

Nem túl szép a természet, Isten részéről hogy nem árulja el mikor, hogyan fogok meghalni, és mi lesz azután.  Bár ha szembe mernék nézni az igazsággal, akkor nagyon is sejthetem, hasonlóan, mint édesanyám. Nemsokára elkezdődik a három-négyéves összeomlás (szív, máj, stb.) rengeteg fájdalommal, szenvedéssel. És mi lesz azután, valószínűleg semmi. De most eszembe jutott: mi lenne, ha mindezt közölné a természet, Isten. Hát akkor sem lennék boldogabb. És egyáltalán akkor megnyugodnák, mondván, most már mindent tudok. Dehogyis, újabb kérdéseket tennék fel: és mi lesz az azután, után?  Szegény természet Isten, most már értem miért bujkálsz, miért hallgatsz. Nem győznél az újabb és újabb kérdésekre felelni. Bár mi is válaszolunk a kisgyerekek kérdéseire. Na de az sem esne jól neked, ha válaszolnál és mi meg kételkednénk, merthogy kételkednénk, az biztos. Ismered a mondást: senki sem lehet próféta saját hazájában. Vagy: házában? Mindegy, szóval, ha megmutatnád magad már kapásból 50%-kal csökkenne a népszerűséged., és ezt te is tudod. Most már mindent értek. Most már csak azt nem értem miért nem teremtesz legalább egy fokkal boldogabb életet? Mert az sem lenne elég nekünk. Igazad van, úgy vagyunk mi, mint mesebeli halász felesége, aki mindig többet akar. De most az egyszer legyints egyet és próbáld ki, neked semmiből sem áll.  

A szeretet, gondoskodás nem lehet kényszerű.

A szabályozás mellett mindig ott kell lenni a meggyőzésnek.

A halál a szenvedés, a küzdelem az élet velejárója.

Ha mindig mindenki feláldozza magát, akkor mindenki áldozat lesz.

A jólétet, a kényelmet csak a szervezett munka tudja létrehozni. 

Nagyon fontos érzelem, amely az egyének és társadalom életét is befolyásolja: a lekezeltség a megvetettség érzése.

.

Nem győzőm hangsúlyozni, a legfontosabb (alapvető) tényezőnek a vezetés jóságát, minőségét tartom. A vezetés jósága pedig ez emberiség diktatórikus történelme során (erősebb-enyhébb, külső és belső diktatúrák sorozata, ill. nem volt, nincs tényleges demokrácia) jelentős részben véletlenszerűen alakul. (Hiszen véletlenszerű pl. a trónörökös alkalmassága tehetsége. De a jelen a rendszerben is még mindig jelentős a jó, rátermett vezetés (a kiválasztás és más okok miatt) véletlenszerűsége.) Ugyanakkor megállapíthatjuk, minél diktatórikusabb egy rendszer annál nagyobb a jó, rátermett vezetés véletlenszerűsége, minél demokratikusabb egy rendszer annál kisebb ez a véletlenszerűség, elsősorban a helyes kiválasztás miatt.

A jelen rendszer demokráciaszintjét meg kell vizsgálni ebből a szempontból is: mi garantálja, hogy nem látszat-demokrata, valójában a lelke mélyén diktátori hajlamú ember (vagy éppen vagyonharácsoló ember) kerüljön vezetői pozícióba? Úgy néz ki, hogy alig valami. Ha pedig az derül ki hogy jelen rendszerben, akkora számba kerülhet vezetői pozícióba látszat-demokrata,  (vagy éppen vagyonharácsoló) mint ahány valóban népérdeket néző ember, akkor nem sokat fejlődött a rendszer demokráciaszintje. Hiszen a véletlenszerűségben is egyenlő esélye volt a népnyúzó és népérdekű vezető hatalomra jutásának. 

Ugyanakkor kérdés: mi az eredeti, az elsődleges (alapvető) ok: a rendszer demokratikussága, vagy a vezetés véletlenszerűsége. Szerintem az eredeti ok a vezetés véletlenszerű jósága, ami nem jelenti azt, hogy a legfontosabb gyógyszer nem a demokratizálódás.

Megint megjegyzem: a feladatok valószínűleg akkor lesznek teljesítve, ha a vezetés törvényekkel,és meggyőzéssel a teljesülést biztosítja, és ha a teljesülést közfelfogás változása is biztosítja.  Nem arról van szó, hogy mindenki köteles egyformán vélekedni, csak arról, hogy bármi is a feladat, ha azt az emberek jelentős része nem fogadja el, a saját keretein belül nem érvényesíti, nem e szerint él, vélekedik, cselekszik akkor sokkal kisebb az esély megvalósításra. Ha csak vezetés fogadja el feladatokat és az emberek nem akkor romlik a megvalósítás esélye. Ha a vezetés nem fogadja el, de az emberek jelentős része elfogadja, akkor megmarad az esély a megvalósításra, hiszen az emberek ezt várják el a vezetéstől, eszerint értékeik a vezetést és ez egyfajta kényszerítő erő. A lényeg az, hogy bármi is feladat ha azt az emberek nem fogadják el, nem képviselik, alig marad remény a teljesülésre.

Minden rendszertényezőnek van egy egyszerű alapfeladata, amely ha hiányosan helytelenül teljesül, akkor az kárt okoz. Ezeket majd be kell írni, a feladatok elé.

Vagyis egyszerű alapfeladata Pl. a költségvetés: minden szükséges állami szolgáltatásnak szervnek pontosan biztosítania megfelelő pénzt (munkaerőt, eszközt), ezzel biztosítani az állam jó működését. Ez a feladat nálunk (az államkapitalista rendszer szintjén is vannak problémák)  jelenleg nincs teljesítve és ez hatalmas kárt okoz.

Egy kis rendcsinálás, fogalomértelmezés.

Eddig egy sereg alapvető, fontos, legfőbb elvről, célról, stb. beszéltem.

Felsorolom.

A fontos társadalomtudományos törvényszerűségek, igazságok (még a fontosakból is sok van).

A legfőbb célok, elvek ( a világnézet szintjén, kettő-három van.)

Alapvető lényeges világnézet (de itt már kettő-három legfőbb cél, elv kinyílik, tovább osztódik, konkretizálódik 3 x 10-20-30 elvre, felfogásra.)

A világnézetnek van egy szubjektív aspektusa, az alapvető tudományos igazságoknak nincs szubjektív aspektusa.

A hosszabb távú, legfőbb társadalmi célok (pl. a  D/1, B/3/2 ábra.)

A jelenleg legfontosabb alapvető társadalmi irányok (pl. az ABC/1 ábra)

A hosszabb távú céloknak nincs szubjektív aspektusa, mégsem azonos teljesen a társadalomtudományos törvényszerűsekkel, igazságokkal. A hosszabb távú legfőbb célokból kevesebb van, és távolabbi jövőre vonatkoznak.

A jelenlegi legfontosabb irányok: amiket jelenleg fokozottabban kell fejleszteni.

 

Néhány alapvető (kiinduló) igaz megállapítás.

1. A modern állam, gazdasági része: a nemzeti közösségben szervezett szolgáltatások, gondoskodások.

Az állam önálló hasznos termelést, szolgáltatást végez, nem kolonc a termelés nyakán.

2. Még ahol minden feltétel adott a versenyhez, ott sem alakul ki magától, a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny. Ahol pedig egy-két feltétel hiányzik ott még kevésbé, vagy egyáltalán nem alakul ki (megfelelő felügyelet mellett sem), a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.

3. Az állami korrupció tripla kárt okoz. Az egyik kár az érdemtelen jövedelmek kára, ill. az abból eredő károk. A másik kár: a korrupció azzal jár, hogy a rossz termékeket vásárolja meg az állam. Továbbá, rossz termékeket, rossz beruházásokat finanszíroz az állam. Az államnak rossz eszközei lesznek. További hatás: nem alakul ki szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.

4. Ki lehet alakítani olyan hatékonyan működő államot, melyben a korrupció is csekély.

5. Szükség van a modern államra, nemcsak irányítási, felügyeleti, szociális, igazságossági szempontból, de gazdasági szempontból is, és szükség van a piacgazdaságra, versenygazdaságra is.

A rendszer megítélése, mint a kellemes élet, közérzet megítélése. Nekem egyik rendszer sem jött be.

Szegényebb, ámde barátságos igazságos közösségben jobb élni, mint gazdagabb, de marakodó, harcoló, kíméletlen, igazságtalan közösségben. Szabadabb légkörben jobb élni, mint gazdag, de kiszolgáltatott közösségében.

A termelés a szolgáltatás színvonala a fontos. A mosógép, a gépkocsi, az orvosi műszerek, az egészségügyi ellátás, a fűtött jól felszerelt iskola, stb. a fontos. A barátságos környezet nem fontos. A szükségszerű technikai fejlődés.

Fontosabb a az empatikus orvos tanító, ügyintéző, mint a jó műszerek, eszközök.

Szigorú de igazságos közösség. Laza de igazságtalan közösség.

Melyik rendszerben nagyobb a szorongás. A létbizonytalanságtól való szorongás. Az ávótól való szorongás.

A szocializmus áldozatai. Az ávósok áldozatai.  A külföldi utazás és más szabadságok szólásszabadság stb. A hivatalnok visszaélhet.

Direkt otromba kizsákmányolás, manipuláció, diktatúra.

A szenvedő kisebbség nagysága. Az igazságosság szükséglete.

Rejtett sunyi kizsákmányolás manipuláció, diktatúra.

A kapitalizmus áldozatai. A kiraboltak, becsapottak.  A munkanélküliek, a csövesek, a számkivetettek. A hivatalnok udvariasan nem foglakozik.

Én egyik rendszerben sem érzem jól magam.

A butaság is idegesít a hazugságok tévedések áradata.

Hamarabb elcsattan a pofon kirabolnak, stb. kíméletlenebbek az emberek, aztán itt vannak a pereskedések.

A korrekt, objektív tájékoztatás egy konkrét példája.

A vitatéma, egyben a tájékoztatás szóljon pl. az egészségügyi reformról. A tájékoztatás, az érdemi vita akkor kezdődhet meg, ha már legalább kettő, de inkább három-négy program (megoldás reformterv, stb.) ki van dolgozva. Az egyik program lépviselője, tudományos kiselőadást tart, a mindentudás egyeteméhez hasonló keretek között. Tehát ábrákkal, grafikonokkal illusztrált a tudományos tényekhez ragaszkodó kiselőadás lenne ez, mondjuk egy órás időtartamban. Majd közvetlen ezután a másik program képviselője tenné ezt, majd harmadik program képviselője tartana kiselőadást. A kiselőadásoknak kötött témakörei lennének, pl. ezek: általában az egészségügyi rendszer. A nemzetközi megoldások, a statisztikai adatok. A program lényege, és miért nem jók, az ettől eltérő megoldások. Miért jó, javasolt megoldás (program terv, stb.), ill. a konkrét vállalások elmondása. ( Konkrét vállalás: X időn belül mi lesz, és ha nem teljesül, akkor milyen szankciót vállalnak a programban rész vevők.) Ezt a „műsort” kétszer megismételnék és más médiában is leadnák. Ezután jöhetne a második forduló, ugyanígy, ugyanerről, de az előző előadások reakciók tükrében.

A szórakoztató média értékrombolása.

Először is kategorizáljunk. Vannak (kellenének) a valós politikai, tájékoztatási, (közszolgálati) „műsorok” (közlések, adások, tájékoztatások, stb., a műsor szó nem fedi teljesen a fogalmat, de nincs jobb).  Vannak (kellenének) a valós tudományos, kulturális műsorok, közlések. Ezeket akár nevezhetjük közszolgálati műsoroknak, közléseknek is.

Ezek normális esetben csak úgy készülhetnek, hogy tartalmuk az igazságot, valóságot akarja tartalmazni, készítőjük az igazságra, valóságra törekszik.

És vannak szórakoztató műsorok, közlések. Az illúzió, a mese, az elvonatkoztatás, a jelképesség a valótlanság a szórakoztatás elengedhetetlen eszköze.

Ezért ezt a három kategóriát a fejekben szét kell választani, de ehhez az is szükséges hogy műsorkészítők, közléstálalók is szétválasszák. Jelenleg inkább keverik, semhogy szétválasztanák.  Én pl. elfogadható megoldásnak tekinteném, ha minden műsor címe mellett feltüntetnének egy feliratot. Pl. ez komoly politikai műsor, a valóság, igazság kiderítésre törekszik. Pl. ez valós tudományos kulturális műsor, tartalma szándékunk szerint a valóságot, igazságot tartalmazza. (Pl. a sportadások ilyenek.)

Vagy: ez egy szórakoztató műsor, valótlanságok, hamisságok megtévesztések is lehetnek benne. (Természetesen nem a kandi-kamera, átverő műsorok ellen lázadozok. Azon műsorok problémásak, amelyek az igazság, valóság látszatát keltik, holott direkt, vagy indirekt megtévesztések.) Ezek a feliratok hasonlóan működnének, mint pl. a jelenlegi feliratok, természetesen megszegésük, bizonyos szankciókkal járna. Az legfontosabb, az első lépcső, tehát a komoly igazságról, valóságról szóló, és az un szórakoztató, megtévesztő  műsorok adások, közlések szétválasztása lenne.

Kétségtelenül van itt még egy kategória: amely műsorok, közlések szórakoztatva, a valótlanságot, az illúziót, az elvonatkoztatást, a szimbolizmust is felhasználva, tanítanak, építik a helyes értékrendet, világnézetet. Ez az igazi, nemes kultúra része. Vannak „igaz” mesék és hamis mesék. Nehéz megmondani, hogy egy mese mitől válik „igazzá”, de biztosan nem az illúzió, az elvontság, a jelképesség mértékétől.

A műsor, közlés célja, üzenete, építő, vagy romboló - e szerint is kénytelen a kiválasztó, elbíráló (a közönség, az előadó, a cenzúrázó), mérlegelni. Ez viszont már szubjektív (minden és mindennek az ellenkezője megmagyarázható) dolog.

Több megoldás is lehetséges, egyik sem tökéletes. Az egyik megoldás, hogy az ilyen műsorokat, közléseket a szórakoztatás kategóriájába helyezzük, és ezt a kategóriát osztjuk ketté: értékromboló és értéképítő szórakoztatás.

Ezután következik a szórakoztató műsorok, közlések problémája.

Hogy is rombolják jelenleg ezek a helyes értékrendet, világnézetet? Főleg, ha nincsenek szétválasztva, az igaz, komoly közlések látszata is párosul. De akkor is, ha ez nem párosul.

Azt üzenik, hogy a hazugság, csalás, természetes elfogadható dolog.

Sőt gyakran maga műsor szándékos csalás, vagyis megtévesztéssel anyagi kárt okoz. Pl. ön hatalmas pénzt, nyerhet, ha megfejti a következő egyszerű feladványt. Majd a nem kis pénzért telefonálóval (telefonálók ezreivel) közli egy gépi hang:  jelenleg a telítettség miatt nem kerülhet adásba, próbálkozzon újra. Eközben a képernyőn egy ember siránkozik: mi van, senki nem tudja, senki nem telefonál? Ez szerintem jogilag is, de erkölcsileg biztosan színtiszta csalás. De az ártalmassága inkább a jelképes üzenetében van: a hazugság csalás természetes, elfogadható.

Pl. a valóság-Shaw típusú műsorok üzenete is ez: a hazugság, csalás természetes elfogadható, mert egy megrendezett, valótlan dolgot valósnak állít be. Rengeteg az ilyen típusú műsor, közlés.

A másik értékromboló üzenet: sikereket (magas jövedelmet, ismertséget) értéktelen emberek, értéktelen tevékenységével is el lehet érni, sőt leginkább így lehet elérni. Minél nagyobb majom valaki, annál nagyobb sztár, annál többet szerepel. Természetesen itt az un. sztárokról, és azok megjelenéseiről van szó. (Ráadásul, mint láthattuk, ezek az emberek nem kevés pénzt kasszíroznak be.) Sőt az, a tendencia is szépen kirajzolódik, hogy az amúgy értékes embert (művészt, gondolkodót) lealacsonyítják, az értékes tevékenységével nem foglalkoznak, hanem az értéktelen oldalukat (magánélet, blőd játékok, stb.) emelik ki.    A magánélet (kinek milyen a szerelmi élete, hogyan fogyókúrázik, milyen fehérneműt visel, stb.) is értéktelen tevékenység, legalábbis társadalmi szempontból az. Eközben pedig társadalmi szempontból rengeteg értékes ember, rengeteg értékes tevékenység van, amiről említést sem tesznek.

Az agresszió, a bűnözés természetes, elfogadható dolog. Ez az üzenete pl. az akciófilmeknek és más műsoroknak, közléseknek.

A társadalom nem képes az agressziót, a negatív jelenségeket megfékezni, erre esetleg csak néhány magányos hős képes. Ez is, az üzenete pl. az akciófilmeknek és más műsoroknak, közléseknek.

A jelenlegi szórakoztató média legalább 70%-ban a becstelenséget, a tisztességtelenséget, az erkölcstelenséget propagálja, terjeszti, gerjeszti és legfeljebb 5%-ban propagálja a becsületességet, a tisztességet, az erkölcsösséget. Az aránynak fordítottnak kellene lenni.

Itt nem a szexre és trágár szavakra gondolok elsősorban. Arra gondolok, hogy szinte minden (amúgy talán értékes) műsorba, közlésbe betesznek egy olyan részt, aspektust amelyik csalásról a trükközésről, az önzésről, a megalázottságról, a gúnyolódásról,  netán az erőszakról szól. Gondoljunk pl. a kvízműsorokra, vagy pl. valóságműsorokra.    

Továbbá a műsorok, közlések egy része kapcsolódik, közvetve a politikai, társadalmi manipulációkhoz is. Pl. nyugodj bele, hogy te csak egy bérmunkás, vásárló automata vagy, nyugodj bele, hogy ilyen a világ, nem törekedj többre, jobbra, ne pattogj. És még hosszan lehetne sorolni.

Összességében lényeges és jelentős értékrombolásról van szó.

Van egy olyan nézet, hogy a szórakoztatásba minden belefér a nézőnek (olvasónak, hallgatónak vevőnek) kell dönteni a kiválasztásban. Van ebben némi igazság. Igen hosszas tanulmányt igényelne e problémakör elemzése. Az is kétségtelen hogy az un. szocialista kultúrpolitika ( minden szórakoztatás állami cenzúrázása) sem jó megoldás.

Minek köszönhetik a népszerűségüket az értékromboló szórakoztatások?

A könnyen elérhető ellenválaszték, sokkal kevesebb, mint az értékromboló választék. Pl. a néző ide-oda kapcsolgat és szinte mindenhol értékromboló műsort, közlést talál. Természetesen lehetséges értéképítő szórakozást is találni, csak sokkal nehezebben, mint értékrombolót.  

A gatyaletolás érdekessége: a hihetetlenül pofátlan, egyszerű és gúnynevetséges megbotránkozatás. Azt azért még az un. „sikeres embereknek, és közlőknek” is látni kell, hogy a kigúnyolhatóság és a kigúnyolás miatt nézik, olvassák, hallgatják, ezen műsorokat, közléseket. Borzasztó és nevetséges, hogy ilyen emberek ilyen állapotok vannak, én ennél magasabb rendű, értékesebb vagyok – állapítja meg a közönség. A népszerűség annak köszönhető, hogy e megállapítás (vagyis a szereplő lenézése, magunk felértékelése) csak az ilyen műsorok, közlések, nézettsége által jöhet létre. (Ez a bohóckodás legalacsonyabb foka, a bohóc saját magát teszi nevetségessé, ráadásul úgy, hogy ennek nincs tudatában, sőt értékesnek, humorosnak tartja magát, ami tovább fokozza a nevetséges voltát.) Mindezek ellenére is hatnak az értékrombolások, mert azért a negatív üzenetek is megfogannak.

A fáradt (bérmunkában, ügyintézésben és fogyasztásban elfáradt) közönség nem képes komolyabb dolgokkal foglakozni, csak az egyszerű blőd dolgokat bámulni.

Általában e műsorok, közlések szándékosan, tervezetten az emberek negatív tulajdonságaira hatnak.

Mindezek azonban természetesen nem mentik fel nézőt (hallgatót, olvasót) a felelősség alól, de azért ez a felelősség megoszlik.

Az értékrombolás okai, fontossági sorrendben. Miért is teszik ezt a közlők, műsorkészítők?

A nézettség (a közönség növelése) természetesen a haszonhajhászás miatt.

Persze a nézettségnövelés többnyire nem igazi indok. Ugyanis nem csökkenne nézettség, ha a műsorok, közlések nem az értéktelenséget, a becstelenséget, tisztességtelenséget, hanem az értékekről, a tisztességről, a becsületességről szólnának. A világirodalom és a filmművészet legnépszerűbb alkotásai erről szólnak. Ezért gyanítható, hogy a butaságon kívül egy szándékos rombolás is jelen van.

Jelen van a szándékos értékrombolás. Van olyan médiát, műsorokat meghatározó erő, amelynek célja az értékvesztett lakosság. Értékvesztett, manipulált, zavarosan, megosztottan látó lakosság. Csakhogy az utóbbiak a politikai közlések, tájékoztatások (manipulációk) által alakulnak ki, az értékvesztés a szórakoztatás feladata.

Valamint a tudatlanság. Vagy talán azt gondolják: ugyan ez semmiség. Erről az jut az eszembe: nem tudják milyen hatalmas károkat, ártalmakat okoznak. Jézus ehhez hozzátette: bocsáss meg nekik Istenem. Most már akár ebből az írásból is tudniuk kell, borzalmas ártásokat tesznek, az emberek szellemét lelkét rombolják, nincs bocsánat.

Az is megállapítható, hogy az értékvesztő műsorok, közlések sokasodnak, időbeli arányuk állandóan növekednek, természetesen az értéképítés kárára. Egyszerűen meg kell nézni, hogy közelmúltban, (10 évvel ezelőtt) vagy a távolabbi múltban (100-200 évvel ezelőtt) mekkora volt ezen arány és kitűnik, hogy a fenti megállapítás igaz.

Az értékrombolás (a negatív értékrend, világnézet kialakítása) folyamatosan dinamikusan nő (jelentős részben az értékromboló szórakoztatás által) az aránya is nő, és ez nem fejlődési szükségszerűség, hanem „szándékos”, ill. a rendszer hibája.

A fenti megállapítás, bizonyítása e fejezetrész értelme.  Ha a fenti megállapítás igaz, akkor valami nincs rendben, valamit ez ügyben is tenni kell.

Az egyik részmegoldás a szétválasztás lehet. A komoly igazságra, valóságra alapuló tájékoztatások (politikai, kulturális) szétválasztása a szórakoztatástól.

Az értékromboló szórakoztatás és az értéképítő kultúra szétválasztása nehéz ügy, de azért ezen is érdemes elgondolkodni. Részmegoldás lehet a közvetlen demokrácia döntése alapján, esetleges indirekt támogatás, korlátozás (adó, stb.).

Pontosabban ez azt jelenti, hogy egy torzítatlan (állami) közvélemény-kutatás mondaná meg, hogy mely közlések milyen mértékben  rombolják, javítják (pl. öt kategória) az értékrendet, becsületességet, tisztességet, és e szerint történne szankció ( pl. magasabb adó) és a jutalmazás.  Részmegoldás lehet az egyértelműen csalással ötvözött szórakoztatás törvényi szankciója. (A csalás bűntettének következetes alkalmazása ide is érvényes.)   A nyilvánvalóan értékromboló műsorok, közlések (nincs csalás)  törvényi szankciója, már nehezebb kérdés, de érdemes rajta elgondolkozni. Természetesen az oktatás, mindig egy részmegoldás.

A tudomány demokratizálása, avagy a tananyag, tankönyvek demokratikus alakítása.

Alaposabb átgondolás után rájöhetünk hogy a tudomány az nem más, mint az egyéni tudások, tudatok a közösség által kialakított, a közösség által  elfogadott összegzése. Ha nem lenne közös tudomány, akkor szinte nem lenne tudományos és egyben természettudományos, technikai, társadalmi fejlődés sem.

A meghatározás szerint eleve demokratizálni szükséges a tudományt. Más oldalról megközelítve: ha a tudomány nincs demokratizálva, akkor a társadalmi demokrácia nem lenne teljes, egy meglehetősen nagy lyuk tátong a demokrácia hálóján.

A tudomány demokratizálódása nem lehet az egységes, közös tudomány felbomlása, valamilyen tudományos káosz, tudományos anarchia kialakulása. Gyakorlatilag itt arról a helyzetről lenne szó, amelyben nincs egységes kötelező tananyag, nincsenek maghatározott tankönyvek, mindenki, ill. minden iskola, szabadon választhat a sok ezer saját maga által tudományosnak vélt ismeretanyag között. Ebben a helyzetben alakulna ki a tudományos káosz.

Egyrészt a tudomány az nem más, mint az ismeretek rendezése, tehát a káosz eleve nem lehet tudományos. Másrészt sérülne az a megállapítás, hogy a tudomány, a közös tudás összegzése, a közös tudás megjelenése. Tehát a tudománynak valamilyen szinten egységesnek kell maradnia. Pontosabban kell lenni egy valamilyen szinten nemzetileg egységes tudománynak is. Vagyis a tudománynak lehet egy anarchikus része, de kell lennie egy viszonylag egységes részének is.

A tudomány demokratizálódásának egy lehetséges megoldása.

Gyakorlatilag a tudományt az oktatáson keresztül, pontosabban a tananyagon, tankönyveken keresztül lehet a legegyszerűbben demokratizálni.

Minden tankönyvet háromévente újra kell írni. A nemzeti alaptantervet ötévente meg kell újítani.

Minden témában (minden tankönyvből legyen kétféle) legyen kétféle tankönyv, amelyből az iskolák választhatnak. A szakterületenként, két tankönyvet, legalább hat tankönyvjeleltből egy pl. ötventagú tudományos szavazócsoport, választaná ki szavazással.  A lehetséges tankönyvek (tankönyvjelöltek) egyharmada külföldi fordításból jönne létre. A másik kétharmad egyféle pályáztatás kapcsán íródna meg. A beérkező lehetséges tankönyveket, (név nélkül) elküldenék 50 a maga szakterületén elismert tudósnak, tanárnak, vagyis a kiválasztó csoportnak. A kiválasztó csoport (minden tankönyvnek külön, más kiválasztó csoportja lenne) tagjainak nem szükséges vitatkozni, megbeszélni, sőt a legdemokratikusabb megoldás, ha nem is tudják, hogy magukon kívül kik alkotják a kiválasztó csoportot. A lényeg az, hogy el kell kerülni a személyes ismeretségből, haszonszerzésből, vagy politikai hovatartozásból eredő elfogult ítélkezést, kiválasztást. A szavazócsoport fele lehetőleg tudós, a másik fele lehetőleg tanár legyen. Továbbá a fele lehetőleg fiatal, a másik fele idősebb legyen, vagyis minden korosztály arányosan legyen képviselve. További ajánlások. Vegyék figyelembe az érthetőséget, érdekességet. A közös tudománynak csak akkor van értelme, ha az a többség számára érthető, ha azt a többség megérti és alkalmazni is, tudja.

Fontos szempont még, hogy a tankönyvben (tankönyvekben) jelenjen meg az adott tudomány legújabb eredményei.

Ezen ajánlások mellett minden „zsűritag” tankönyvjelöltekből kiválaszt két tankönyvet, és az ötven kiválasztás összesítéséből alakulna ki a végeredmény, az adott szakterület két új tankönyve. Mindezt persze le kell bonyolítania. A lebonyolító testület akár lehetne az oktatást felügyelő testület is.

A tananyag pedig akár tankönyvek szerint is alakulhat.

Ez tehát a tudomány egy lehetséges demokratizálása. A lényeg az, hogy a tudományt szükséges demokratizálni, vagyis valamilyen közös kialakítás felé vinni. Ez egy fontos feladat.

Az emberek, az átlagember feladata pedig az autodidakta (a hivatalos oktatáson, tájékoztatáson kívüli) tanulás, művelődés. Ha abból indulunk ki, hogy hivatalos oktatás, tájékoztatás elfogult, torz, (elsősorban a társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás), akkor az ördögi kört csak az autodidakta tanulás, művelődés képes megbontani.

(Az alábbi egyféle maghatározást, minden erkölcsről szóló fejezetben leírom, mint egyféle közös kiindulópontot. Az erkölcs (erkölcsösség) az erkölcstelenség hiánya, részben ellentéte. Az erkölcstelenség még nem bűn, legalábbis nem bizonyítható bűn, de másoknak (egyéneknek) ill. a közösségnek árt, azokat zavarja, sérti. Illetve a közösség normáit sérti. Az erkölcs a „jognak” nem a szervezet működési szabályzat oldalához kapcsolódik, hanem az általános bűn, erény, igazságosság oldalához. )

Kétségtelenül a látszatjog káros, van azonban egy terület, ahol szükséges a jog túlbiztosítása, ez pedig a vezetésre vonatkozó jog. A helyzet az, hogy vezetésnek sokkal nagyobb tudása, ravaszsága, lehetősége és igénye van a rávonatkozó jog kijátszására, mint az egyszerű embernek. Ezért itt többszörös biztosítás szükséges. A jog többszörös biztosítása nem okozhatja a szabályok egymásba ütközését. A többszörös biztosítás része, a vezetőkre, az államra vonatkozó egyre precízebb jognak.

A klikkesedésről egy külön fejezet fog szólni, de ha már szóba került, kénytelen vagyok kitérni rá. A klikkesedés egy olyan általános jelenség, amely végigkíséri az emberiség történelmét, melyet megtalálhatunk szinte minden háború, és minden ellenségeskedés hátterében. Sok író, gondolkodó foglakozott ezzel a témával, gondoljunk pl. Gulliver liliputi kalandjaira.

Akinek kedve van, az ragassza fel az ábrákat (az összes ábrát) egy nagy kartonra és kb. 6 négyzetméteren, megkapja a gazdasági, politikai, társadalmi rendszer nagy térképét.

A belső harmónia.

Ez a nagy vers, dal, melynek soha nincs vége. Ez a mondat, gondolat sem maradhat ki belőle, ezzel áltatom magam.  Hatmilliárdan írjuk és olvassuk ezt a verset. Mardos, szorít a félelem, én másokért aggódóm, de a félelem is félelmetes. Mert mi értelme vala, ha mindenki boldogtalan vala. Nem akarok a boldogság árulója lenni, legalább az egyenlegem legyen pozitív. 

Magányos harc ez. A hajnali villamos rövid csikordulása akár kellemes is lehet. De ha állandóan csikorog? Legyen csikorgó az én versem, az én versem.  Szépet nem is tudok, nem is tudok. Én csendesen morgolódva, magamba átkozódva békülök magammal is, a világgal is. Már ezer kapaszkodót kiaggattam, de nem elég, nem elég.  Jó kis mondatokat, mások verseit, dalait.  Példázatokat (ez semmi ahhoz képest) és gondolatokat. Újakat és régieket. Magamét és másokét. Jó kis munkákat, tevékenységeket, melyek érdekesnek hasznosnak tűnnek. Embereket, vicceket, hangulatokat. Meditációkat, imákat, életstílusokat. Szépségeket, örömöket. Gyerekkoromban még voltak példaképeim is, nagyfiúk, akiket csodáltam és megpróbáltam utánozni. Manapság a gyerekek és a kutyák, macskák a példaképeim. 

Boldog remete vagyok, aki kenyérrel, vízzel, gondolatokkal táplálkozik. De jó, hogy szép az autóm, és van mosógépem, nem kell teknőben mosni. De jó, hogy béke van. A természet szép.  A mozgás öröme engem már nem boldogít, boldogítsanak nemzet sportolói. Az ötödik helyezést is meg kell becsülni, de mi az, az első helyezéshez képest. Vannak jó kis céljaim, de sajnos lemaradásom állandóan nő, vagy csak az aggodalmam fokozódik.  Össze kell csipegetni az örömmorzsákat. És itt van a remény, ez az irracionális találmány, ami mindig ellentétes a boldogsággal. Mindenben lehet reménykedni, majd a jövő szebb, jobb lesz. Gyerekeim, unokáim a többséggel együtt, okosabb, szebb, egészségesebb, boldogabb emberek lesznek. Kevés a biztos, biztató jel, de van remény, de van remény.   

Mindezek jó kapaszkodók, de már fáradok, de már fáradok.  Hiába van sok kapaszkodó, ha nem tudok kapaszkodni.

Én magamba morgolódva, átkozódva békülök, csak másokat ne zavarjak, másoknak nem ártsak, csak másoknak ne ártsak. De még ez sem elég. Mert örömöt és örömforrást kellene hintenem, de azt kényszerűen és kéretlenül nem lehet. És a rosszakat ki bünteti meg? A műmájer boldogság eltelít, mint a túlcukrozott krém. Ez az egész rizsa is műmájer és ráadásul csikorog. Ez is szar, tehetségtelen vagyok, nincs értelme. Ugye mi tehetségtelen (nem sikeres, nem szép, nem szerencsés) emberek összetartunk, és nem is vagyunk tehetségtelenek. Valamiben biztosan jók vagyunk és összesítve, általában hasznos munkát végzünk.  Ugye mi sokan, egységesen, összefogva kikérjük magunknak, hogy lenézzenek bennünket. Még ez elmebetegeket, és a lelki betegeket sem illik lenézni.

Harmónia, ha az élet sok ízű, legyen benne érdes, savanyú, sós és erős, ami marja torkomat. De az is csak egy kapaszkodó a sok közül. Elfáradok, nem tudok kapaszkodni. Az aggodalom egyre gyakrabban nyomja szívemet, tüdőmet, gyomromat, magam sem tudom mit. Lehet, hogy ugyanezt éreztem húsz, negyven, ötven évvel ezelőtt is?  És mi van az időskori szenvedéssel, betegséggel, csúnyasággal, lenézettséggel és halállal?  Vannak megszépült emlékek cserébe. Kilenc éves koromban egyszer ( többször is) félig bepisilve sírva, zokogva menten a süvítő hideg szélben a domboldalon. Nem emlékszem miért pisiltem be, és miért sírtam, de most már ez egy szép emlék. A hatalmas bömbölés (most már nem vagyok rá képes) megnyugtatott. Két hét múlva, hótól átázva, átfázva, hazaérve lekucorodtam a jó meleg vaskályha elé, amelyben pattogott, duruzsolt a tűz. Isten hideg, tiszta fehér, csendes dunyhája, borult a tájra. Ez még szebb emlék.  Csak legalább az egyenlegem legyen pozitív.

Miért rossz a jelenlegi államkapitalista rendszer, miért kell megváltoztatni? Felsorolás a teljesség igénye nélkül.

(Az alábbiak, gyakoriak jellemzőek, általánosak, gyakoribbak, mint az ellenkezőjük.)

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek vezetése, égisze alatt (irányadó, példamutató, meghatározó mivolta alatt) a világ (emberiség, föld) egy válság-láncreakció egy világkatasztrófa felé halad. Ráadásul ezt jelentős részben, közvetlenül a nevezett rendszer okozza.

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek az égisze alatt a világ lakosságnak legalább ötöde, kb. másfél milliárd ember, nyomorog, éhezik, betegeskedik, idő ellőtt hal meg.  Ráadásul legalább 500 millió ember nyomorát, a nevezett rendszer nyílt, de többnyire rejtett kizsákmányolása okozza. Jelenleg a világon többen nyomorognak, éheznek, betegeskednek, mint valaha. A hatalmi vagyoni különbségek világszinten nagyobbak és igazságtalanabbak, mint valaha.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyet az emberek (emberiség többsége) elutasítja, egyharmada, kimondottan gyűlöli.

Jelenleg a világ kettészakadása, gazdagvilágra-szegényvilágra, hatalmas, és folytatódik.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a világ pénzének a fele mindössze 200 ember kezében van.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a gyerekének kenyeret lopó nagyobb büntetést kap, mint az, aki érdemtelenül (de legálisan) milliárdokat, tulajdonit el. Amelyben, legálisan milliárdokat lehet keresni úgy, hogy az illető másoknak okozott haszna, ennek elérné, a jövedelem 5%-át. (Az okozott kár egyenlő az elfogyasztott munka-pénz (a megszerzett jövedelem) és a tényleges hasznos munka-pénz (amennyi jövedelmet érdemelne) közötti különbséggel. Tehát egymilliárd esetében, ha 5%-os a tényleges hasznosság, akkor a károkozás 950 millió egységnyi munka-pénz. )

Nem lehet jó az rendszer, amelyben ezek a főistenek: a pénz, a spekuláció, az anyagi javak fogyasztása. 

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek az égisze alatt a természetpusztítás sokkal nagyobb, mint valaha. (A természetpusztítás jelenleg is nő, a csak nem fokozódva nő, hanem egyenletesen. Az eredmény csupán annyi, hogy nem fokozódó, mértani a növekvés, hanem egyenletes.) Ráadásul e természetpusztítás felét a nevezett rendszer okozza, a túlzott, ill. a fölösleges, káros fogyasztása által. 

Mert összességében ez a rendszer pusztítja természetet a leginkább.  Mert, ha nem is alakul ki világkatasztrófa, akkor sem nem látható a fejlődés fenntartása, inkább egyfajta visszafejlődés látható.

Nem lehet jó az a rendszer, amely létrehozta és fenntartja a világtörténelem egyik legaljasabb háborúját: az iraki háborút.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a rendszer vezető nagyhatalma (USA) törvényesen  alkalmazza vízbefojtás kínzását, és persze más  válogatott kínzásokat is.

E rendszer égisze alatt a konfliktusok, a harcok nem csökkennek. A tömegpusztító fegyverek, bár csökkenő mértékben de még mindig sokasodnak, eszkalálódnak. Ráadásul ezek jelentős részét éppen nevezett rendszer okozza, állítja elő.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben társadalomtudományos oktatás egyharmada a szükségesnek.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben nem jön létre az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés. A melyben meg lehet állapítani legalább 500 olyan jelentős feladatot, amely a közeljövőben nem fog teljesülni, sőt amellyel nem is foglakoznak.

Nem lehet jó az a rendszer, melynél reálisan nézve, 30 év alatt, sokkal (30%-kal) jobb, demokratikusabb, fejlettebb, rendszert lehet létrehozni. De a nevezett rendszer bele sem kezd e változtatásba.

Nem lehet jó az a rendszer, melynek égisze alatt (irányító, példamutató, meghatározó mivolta alatt) nem tudott létrejönni egy megfelelő demokratikus világszövetség.

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek a pénzügyi rendszeréből adódóan kialakulhatott a dollárválság, tönkretéve a kisemberek millióit.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben a manipuláció, a valóságtól való elszakadás a hazugság világban élés, a mű világban élés a tisztességtelenség minden korábbinál nagyobb. Amelyben a becsület, a munka, a tisztesség, az erkölcs, mint fogalmak, és mint cselekvések egyre kevésbé léteznek, szinte már nincsenek.

Nem lehet jó az a rendszer a rendszer, amely kíméletlen (rendszerek között az egyik legkíméletlenebb) azzal a jelentős réteggel, amelyik a legalsó réteg és az átlagos réteg között van, amelyik az átlagost emberektől kissé rosszabb képességű, szerencsétlenebb sorsú.

(Az államkapitalizmus azért megmaradt kapitalizmus. A kapitalizmus a pénz világa, a pénz által mozgatott világ.   A könyörtelen pénzgyűjtés, az anyagi javak gyűjtésének világa. Az anyagi szükségletek fogyasztásának világa.  A pénzügyi machinációk, spekulációk, a ravaszság világa. A kifinomult manipuláció világa. Mindez szemben áll a munka és becsület világával.)

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben megtörténtek (megtörténhettek) a 2006- 2007- 2008-as magyarországi események. Nem lehet jó az a rendszer, ha a rendszerbe tartozó ország (pl. Magyarország) 8 év alatt minden szempontból (szélesen értelmezett életszínvonal, demokratikus szint) jelentősen (kb. 16%-kal) visszacsúszik, visszafejlődik, diktatórikus irányba megy.

Nem lehet jó az a rendszer, ahol legegyszerűbb legnyilvánvalóbb igazság, sincs kimondva: az igazi demokrácia, a népuralom nem más, mint a többség közvetlen döntéshozása, vagyis a demokrácia lényege, a közvetlen demokrácia.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben két év alatt négy közepes pénzügyi válság van (többmilliárd ember károsul) és odáig sem jut el hogy kimondja: súlyos problémák vannak ezzel a rendszerrel, változtatni kell.

Nem lehet jó az a rendszer, amelyben, a vezetőt leváltják azért, mert megcsalja feleségét, mert nyilvánvalóan elsikkaszt ezer forintot, stb., de nem váltják le azért (még csak le sem váltják, nemhogy megbüntetnék), mert adósságcsapdába kergetve az országot, vagy másképpen, ezermilliárdos kárt okoz, milliók nyomorát, ezrek halálát okozza. 

Mert ez a rendszer nem biztosítja folyamatos e viszonylag egyenletes, de dinamikus fejlődést. Mert, meg lehet állapítani kb. 700 jelentős feladatot, amelyet a jelenlegi rendszer eddig nem oldott meg és a többségét igen kevés valószínűséggel fog megoldani. Mert reálisan létre lehet hozni egy jelentősen demokratikusabb, jobb fejlettebb rendszert, melyet a jelenlegi rendszer kevés valószínűséggel fog létrehozni.

Nem lehet jó az a rendszer, amelynek vezetése alatt (irányadó, példamutató, meghatározó mivolta alatt) kettőmilliárd ember (az emberek egyharmada) nyomorog és idő előtt hal meg. Ráadásul ebből legalább 500 millió ember, a nevezett rendszer rejtett kizsákmányolása miatt nyomorog.